Nászra készült mind a kettő,
te és a tél fehér ruhát, fátylat öltött,
utat fehér szirmokkal, pelyhekkel szórta,
majd jégkristályokból fűzött gyöngyöt.
Eresz alatt jégcsapoknak sokasága
harci lándzsaként, ijesztően függtek,
kibomlott felhőkből Napnak sugarai
olvasztották, majd csilingelve peregtek.
De nem volt ám kicsinyes és prűd,
Nap sugara előtt ruháját ledobta,
majd egy enyhe márciusi éjszakán
a tavasz Tündérét ágyába csalta.
Szerelem tüzében egybeolvadtak,
ám a vizek még jéggel borítottak,
jégvirág helyett hóvirág nyílik,
kék ibolyán reggeli harmat fénylik.
Majd e furcsa frigyből minden
oly csodás virágzásnak indult,
gyümölcsfák hímzett koszorújából
méheknek a nektár csak úgy csordult.
Így szerette egymást e kétnemű lény,
tél Apónak a tavasz Tündére regélt,
sokat nem kellett várni, jött a nyár,
és ő lett, aki már csak az ősznek mesélt.