Mert valami, szívemben ég idebent,
ám Jóisten ismeri, és tudja odafent,
bizony ám, szerelmes a költő is lehet,
ki parazsat tartogat, könnyen éghet.
De csak égjek, tűzpoklok mélyében,
fagytól a hidegtől, nem kell félnem,
melegítsen tested, odaadó égető tüze,
oltanám szomjamat, belőled merítve.
Itt a vörös rózsák, párnázott vágyán,
oda bújnék hozzád, az illatok ágyán,
együtt merülnénk, örök boldogságba,
a mindig is vágyott, végtelen álomba.
Combjaid vánkosán, kebled párnáján,
teljesedjek ki, létednek szép virágán,
mitől majd szavaim, kórusként zengik,
hogy sok mondatom, belőled táplálkozik.
Vajúdó szerelem, az éjszakába síkit,
tested hevétől, izzanak szép szemeid,
karjaid ölelése, szorítsa szét vállam,
legyen ez emlékem, ezen éjszakában.
Írta-Varga István-Barcs-2018.03.09.