Képzeljétek el, merre jártam tegnap! Magam sem mertem elhinni, hogy elmehettem a szivárványgyárba.

Igazából nem tudom, hogyan kerültem oda? Egyszer csak ott álltam a gyár kapujában. De nem lehetett ám csak úgy oda bemenni. Védőruhát és lábbelit kellett felvenni. Attól tartottak az ottani dolgozók, hogy valami szennyet viszek be magammal a gyárterületére, és bepiszkítom a kész szivárványokat.

Jó sokáig tartott az előkészület, hogy kinyíljon előttem a gyár hatalmas kapuja.

Ugye az csak természetes, hogy ilyen helyen a kapunak is óriásinak kell lennie. Máskülönben egy kicsi kapun nem tudnák kihozni a szivárványokat.

Amikor minden rendben volt. Felvettem az ottani szivárványszínben pompázó védőruhát, s még egy géppel is átvilágítottak, fényképeket készítettek rólam, mellém állt egy szivárványfiú, akivel bemehettem.

Állítólag a fényképek azért kellettek, mert ha netán jó a fizimiskám, akkor engem is hozzákevernek valamelyik színhez.

Vezetőmmel elindultunk felfedezni a szivárványgyárat.

A gyár területén volt egy hatalmas csarnok, ahol az ügyes munkások, nem éppen könnyű munkával összeszerelik a szivárvány fő alkotórészeit, ahová majd felhúzzák a pókok által szőtt ezüst vásznat. Ezt nagyon pontosan kell készíteni, mert ha csak egy milliméterrel is hibázik, akkor az égi meós nem veszi át, és mindent kezdhetnek ellőről.

Legalább száz munkás szorgoskodott a csarnokban. Nem mehettem egészen közel a vázhoz. Attól tartottak, hátha ellesem a technikájukat és én is alapítok egy konkurens szivárványgyárat.

Elővigyázatosságból nem is maradtunk sokáig ebben a csarnokban. Vezetőm állandóan biztatott, hogy menjünk, menjünk, mert még rengeteg látnivaló van a gyár területén.

Pedig nagyon kíváncsi voltam, hogy a pókok, hogyan fonják a fonalaikat. Alig, hogy hozzájuk értem, máris a vezetőm kézen ragadott és magával húzott egy kisebb helyiségben, ahol a gyár mérnökei újabb és újabb színekkel kísérleteztek. Itt láttam meg a rólam készült fényképeket is.

A főmérnök boldogan jött elém és lelkesen magyarázta, fizimiskám olyan nagyszerű, hogy valószínűleg a legközelebbi szivárványnak hamarosan lesz egy újabb színe, de ezt csak akkor láthatom meg, amikor fent lesz az égen.

Ennek a hír hallatán nagyon izgatott lettem. Alig vártam, hogy megpillantsam a szivárvány új színét, amit fizimiskám ösztönzött, hogy létrejöjjön. De erre még sokat kellett várnom. Igazából még nem is láttam a teljes szivárványgyárat.

Számomra a legérdekesebb helyiség az volt, ahol ügyes lányok, asszonyok festették a szivárványokat.

Az ember el sem tudja képzelni, milyen nehéz munka ez. Eddig mindig úgy gondoltam, a piktorok fognak egy hatalmas ecsetet, belemártják a megfelelő festékbe és húznak egy hosszú vonalat.

De ez óriási tévedés volt részemről. Akárki nem végezhette el ezt a munkát. Gondos előkészítés és sok – sok gyakorlás után foghat a delikvens ecsetet a kezébe. Olyan képzetnek kell lennie, hogy csukott szemmel is képes legyen kipingálni ezt a színt. Akkor még meg sem említettem egy színt csak egy ember, vagyis asszony vagy lány festhet. Férfiak szóba sem jöhetnek. Igazán erre senki nem tudta a választ. Akármilyen jó festő is lennék, még csak a közelébe sem mehetnék, hogy valamelyik színt én fessem ki.

Ennek a miértjén nagyon sokat gondolkodtam. Végül arra a következtetésre jutottam, valószínűleg ennek az lehet az oka, hogy a női lélek közelebb áll a szivárványhoz, hiszen lányaink, asszonyaink lelkivilága nagymértékben hasonlít erre a csodás égi jelenésre.

Egy ideig gyönyörködtem nem mindennapi munkájukban. Természetesen néma csöndben kellett maradni. Még csak megmoccanni is tilos volt. Lélegzetemet visszafojtva néztem, amint a hozzám közelálló menyecske éppen a piros színét festette a szivárványnak.

Teljesen belefeledkezett a munkába. Mint egy sebészorvos olyan precizitással fogta az ecsetet. Kecsesen föléje hajolt, nagyon vigyázva, hogy még egy parányi festék se pottyanjon le a pemzliről, majd ezek után biztos kézzel dolgozni kezdett.

Csodálattal néztem, ahogy szinte a semmiből megjelent a piros szín.

Én is kedvet kaptam, hogy fessek, de, mint ahogy már említettem, ezt a munkát csak lányok, asszonyok végezhetik. Így még csak reményem sem maradt, hogy valamikor is szivárványfestő legyek.

Amikor lassan, kimérten végzett a piros színnel, jött a következő hölgy, aki a kéket festette.

Mindjárt megakadt a szemem a szép, bársonyos, szőke haján. Olyan volt, mint, amikor májusi szellő lengeti a búzaszárakat az alkonyati tájban.

Alig bírtam magammal, hogy fel ne kiáltsak. A szám szélét harapdáltam, mert ha hangosan kifejeztem volna tetszésemet, szegénykéknek odalett volna a fáradtságos munkája. Mindent kezdhettek volna elölről.

Kísérőm észrevette zavaromat, ezért óvatosan megbökött és jelezte, hogy induljunk!

Fájó szívvel követtem. Még egyszer visszanéztem a színeket festő lányokra, asszonyokra. Azt kívántam, bárcsak visszajöhetnék ide! Különösen a kék szivárványszínt festő lány nagyon megtetszett.

Amikor kiértünk ebből a csarnokból, kísérőmtől próbáltam megtudni, ki is ez a leányzó? Hol találkozhatnék vele újból?

─ Csak nem képzeled, hogy  valamikor is viszontláthatod. Hidd el, ez senkinek sem lenne jó! Addig örülj, míg nem kerülsz közelebbi kapcsolatba velük.

─ Aztán ugyan, miért?  – Talán ezek a hölgyek rabszolgák?

Kísérőm sejtelmesen elmosolyodott, rám nézett, majd mondta:

─ Majdnem.

De ennél többet nem volt hajlandó elárulni. Bosszús voltam, amiért ennyire gyermetegnek tart. Megmutatja a szivárványgyárat, de valójában kérdéseimre nem hajlandó válaszolni. 

Nem hagyott nyugodni, hogy ezek a hölgyek valójában kik is? Mit jelent, hogy örülhetek, ha nem láthatom viszont őket.

Innen a szivárványeregető mezőre mentünk. Itt volt egy hatalmas és furcsa készülék, amelyben belerakták a kész szivárványt, majd egy gomb megnyomásával szabadjára engedik.

Szerencsém volt. A gépnél ügyeletben lévő munkások éppen egy csodálatosan szép indításához készülődtek. Részese lehettem ennek a nem mindennapi eseménynek.

Már az irányítómunkás ujja az indítógombon volt. Megkezdődött a visszaszámlálás, amikor váratlanul megjelentek a hölgyek, akik a csarnokban festették a szivárványt.

A gépezet oldalán volt egy kerek ajtó. Tulajdonképpen úgy nézett ki, mint a hajókon lévő ajtók és ablakok. A hölgyek csendben és mosolyogva besétáltak a szivárványindító gépbe. Kíváncsian néztem, mi fog itt most történi.

─ Miért mentek be a nők a gépbe? – kérdeztem a kísérőmet.

Először nem akart válaszolni a kérdésemre. Csak hümmögött valamit, mintha olyasmit mondott volna, hogy őket is kilövik a szivárvánnyal együtt.

Ez már túl sok volt számomra. A géphez rohantam, feltéptem a bezárt ajtót, és berohantam, hogy kimentsem a szerencsétleneket.

A hölgyek nagyon meglepődtek, amikor megláttak. Intettem, hogy szaladjanak ki, de ők csak sejtelmesen mosolyogtak. Nem értettem nyugalmukat. Megragadtam egyik karját és megpróbáltam kiráncigálni.

A nő meg sem mozdult. Esze ágában sem volt menekülni. A világ legtermészetesebb dolgának vélte, hogy hamarosan mindnyájan a szivárvánnyal együtt, ki lesznek lőve az eső utáni égre.

Bolondok ezek – gondoltam, de abban a pillanatban hallottam az ajtó csukódását. Ennélfogva számomra is megíródott a sorsom. Én is röpülni fogok a hölgyekkel.

Mi lesz ebből? Kaptam a fejemhez. Kellett nekem megjátszani a hőslovagot. Ki tudja, mi fog történi velem?

Egy kis csönd után halk berregés volt hallható, majd az egész szerkezet megrázkódott. Többre nem emlékszem.

Állítólag a szivárványon csúsztam le ide. Jól be is ütöttem a kobakom egy kőbe. Még mindig kitapintható a dudor, amit az eséskor szereztem.

Fő, hogy megúsztam. Csak azt nem tudom, hová lettek a hölgyek? Mi történt velük?

Valaki azt mondta, ahová leért a szivárvány vége a földre, látott néhány táncoló hajadont, de lehet, hogy csak a képzelet játszott vele.

Mindenesetre nagyon különös kalandban volt részem.

Elhatároztam, holnap megkeresem azt a szivárványgyárat és a végére járok, valójában, mi is volt az a jelenség, amelynek részese voltam.

Nagyon izgat, kik is azok a hölgyek, akik a szivárványt festik és a munkavégezetével, miért kell nekik is elutazniuk a szivárvánnyal együtt.

Addig is alszok egyet, mert a látogatásom ebben a különös gyárba nagyon fárasztó volt számomra.

Ha véletlenül nem hinnétek el, amit mondtam, akkor, ha újból szivárványt láttok az égen, próbáljatok ti is utána járni, hogy létezik-e ilyen szivárványgyár! S, ha megtudtok valamit, azonnal szóljatok nekem is.