A vonat lassított... közel az állomás,
izgatott emberek, feszült várakozás,
csak egy fiú süti le szomorú szemét,
sandán fordítva az ablak felé fejét.

Miért oly ideges, miért oly nyugtalan,
kérdezem csendesen, mért oly bizonytalan?
Rám tekint, szeméből egy könnycsepp legurul,
arca halványul, majd hirtelen elpirul.

És mesélni kezd... rég történt, fiatal volt,
minden ellen lázadt, nem ismert önkontrollt.
Menekült otthonról, családi fészekből,
s megrészegült a nagyvárosi fényektől.

Mindent kipróbált, mit szülei tiltottak,
inkább hitt másoknak, az új barátoknak,
alkohol, és sok minden, ami ezzel járt,
nem csoda, bűnbe vitte... így rá börtön várt.

Most szabadult éppen oly sok-sok év után,
nem maradt semmije, csak a remény csupán,
egyszer még megbocsát talán anyja s apja, 
s mit régen eldobott, bízik, visszakapja.

Ezért írt levelet, bocsánatot kérve,
szülői házba boldogan visszatérne,
s ha mégis hazavárják, annyi a vágya,
kössenek fehér kendőt a diófára.

Az öreg diófát a vonatból látja,
és azonnal tudja, várja-e családja.
Fehér kendő lesz a megbocsátás jele,
ha nincs, messze viszi őt a vonat füttye.

Közeledtünk a kanyarhoz, s ő sóhajtott,
az ablaktól ellépett, szinte vacogott,
kérte, figyeljem a vén diófa ágát,
vajon rejti-e hőn remélt boldogságát.

Aztán feltűnt a fa... micsoda látvány volt,
minden ága szinte mélyen földig hajolt,
fehér kendők, lepedők lobogtak rajta,
nehogy továbbutazzon az istenadta!

2018. március 15.

Kép az Internetről