"Ne ítélj, hogy ne ítéltess!"
Állok a tükör előtt, ez vagyok
könnyű smink, rövid szoknya,feszes blúz
vékony, már-már sejtető anyagok
lement néhány kiló, pár híján húsz
Elmélázok... szemem messze réved
oda, hol az álmok mélybe vesznek
hol férfi szem csak egy pontra téved
két fekete szemre, nézd, könnyeznek
Kendőbe kötve egyéniségük
közösségben minden nő egyforma
kendőbe kötve, rejtve reményük
még bíznak, leomlik Bábel tornya
Hidzsáb, burka, khimár vagy épp csador
takarja jól a derekat, bokát
csipke, nylon harisnya vagy tán fodor...
kendő őrzi sok lány, s asszony titkát
Mégis van, hol tarka ez a világ
hol kék, zöld, barna lepelzuhatag
hull lágyan fedett testeken alá
színes, bár visszafogott vonalak
De lentebb, délen... fekete álmok
fekete árnyakként csak léteznek
erőszak szülte illemszabályok
között csak tűrnek, sosem kérdeznek
Mégis milyen világ az, hol törvény
szabja meg, mit s hogy viseljen a nő
hol elfogadott, és nem is bűntény
ha tested fedi kényszerkeszkenő
Állok a tükör előtt, kezemben
könnyű muszlinsál, színes fejkötő
én szeretem... és ők a börtönben?
Tiltakoznak... vajh' mit hoz a jövő?
2018. március
A vers pályázatra készült
Kép az Internetről
