Minden gyermek már türelmetlenül várta a Mikulást. Napokkal előtte lázasan tisztogatták a kis csizmájukat. Szüleiktől minden nap megkérdezték mennyit kel még aludni?

Ilyenkor a napok ólomlábakon járnak, és nem akar eljönni az a boldog pillanat.

Peti és Bálint egész nap arról beszélgettek, hogy mit hoz nekik a Mikulás. Már hetekkel előtte édesanyjukkal megíratták a kívánságlistát. Olyan sok ajándékot soroltak fel a levelükben, hogyha azt teljesíti a nagy szakállú, jóságos apó, akkor bizony igen nagy puttonnyal kell érkeznie a városukba.

Már kezdett szürkülni. Télen a nappalok nagyon rövidek. A házak tetejét hamar eléri az este. A két fiú ábrándozva nézett kifelé az ablakon.

Az utcán csak kevesen jártak. Néhány munkából hazafelé tartó ember volt látható.

Egyszer csak Peti felkiáltott:

─ Nézd, Bálint, ott megy a Mikulás!

Valóban az utca túlsó oldalán egy öregember bandukolt nagykabátban, s a váll egy hatalmas zsák volt.

─ Még nem jött el a Mikulás napja – mondta Bálint. – Édesanyánk azt mondta, hogy még hármat kell aludni Mikulásig.

─ Hátha idén előbb jön – okoskodott Peti. – Az is lehet, hogy édesanyánk tudja rosszul.

─ Édesanyánk nem szokott tévedni. Ő mindig tudja, mikor jön a Mikulás.

─ Akkor meg kérdezzük meg tőle? Nézd csak, megállt, mintha, minket nézne.

Valóban az öregember megállt. Levette a válláról a nehéz zsákot és nézelődött az utcán.

─ Rendben van. Nyissuk ki az ablakot, és kérdezzük meg tőle!

A gyerekek szülei nem voltak a szobában. A két fiú kinyitotta az ablakot, csak azt nem tudták eldönteni, melyikük kérdezze meg.

─ Kérdezd meg te! – javasolta Peti. – Te vagy a nagyobbik.

─ De te találtad ki.

─ Tudod, mit? Kérdezzük meg közösen!

Az ötlet mindkettőjüknek tetszett. Egy kis tétovázás után egyszerre kiáltották az utca túloldalán álldogáló öregembernek:

─ Tessék mondani, bácsi, maga a Mikulás?

Az öreg először nem értette ki szólította meg. Körbenézett és kereste a hang gazdáját.

─ Hozzám szóltatok? – kérdezte végül kissé értetlenül. Igazából el sem jutott a tudatáig, mit kérdeztek tőle.

─ Igen, mi szóltunk a bácsihoz – mondta Bálint, mert mégis csak ő a nagyobb fiú – azt szeretetnénk megtudni, hogy a bácsi-e a Mikulás?

─ Hogy én a Mikulás? – mosolyodott el az öreg. – Igaz lehetnék az is. Jó gyerekek voltatok? Tudjátok, most azért járom a várost, hogy mindenhová bekukucskáljak, ahol kisfiúk, kislányok vannak. A jó gyerekeknek sok – sok ajándékot, a rosszaknak virgácsot hozok.

─ Ugye mondtam, hogy ő a Mikulás – súgta halkan Peti Bálintnak. – Most, mit mondjunk neki?

─ Nos, milyen gyerekek voltatok? – érdeklődött tovább az öreg, aki belement a játékba. – Csak az igazat mondjátok, mert a Mikulásházamban van egy nagy gömb és abban, mindent látok. Azt is látom, ha füllentetek.

A két gyerek megrettent. Ijedten néztek egymásra. Most erre, mit lehet mondani?

Az öreg várt egy kicsit, majd közelebb ment az ablakhoz, majd komolyan megkérdezte:

─ Nos, gyerekek! Jók voltatok?

Peti és Bálint szemüket lesütve alig hallhatóan dadogták:

─ Tetszik tudni, Mikulás bácsi, jók voltunk, de múltkor nem fogadtunk szót nagymamánknak. Amikor megkért bennünket, hogy segítsünk neki, mi elszaladtunk. De ígérjük, soha többé nem teszünk ilyet.

─ Őszintén mondjátok? – kérdezte mosolyogva az öregember.

─ Igen. Ezentúl mindig segíteni fogunk a nagyinak.

─ Segíteni is kell, mert nagymamátok már öreg és bizonyára sok a dolga. Most kivételesen ezt a kis csínyt megbocsátom, de ha még egyszer ilyet hallok, akkor csak virgácsot hozok nektek.

─ Ígérjük, ígérjük – harsogták egymást túlkiabálva Peti és Bálint. – Köszönjük Mikulás bácsi!

─ Mennem kell, mert még sok házba kell bekukucskálnom, ahol gyerekek vannak. Isten veletek! Legyetek jók! Már csak hármat kell aludnotok és újból találkozunk – mondta az öregember, s vállára vette a zsákot.

Lassú léptekkel elindult az utcán, Peti és Bálint szerint ahhoz a házhoz, ahol barátaik laknak.

Becsukták az ablakot és tovább álmodoztak, hogy vajon, mit kapnak Mikulásra.