A tél, ez a hosszú éjszaka
elbódítja a fákat –
ahogyan terjeng a dér szaga,
úgy vetkőznek az ágak:
ruháik pikkelyét tépik,
szaggatják vadóc szelek,
s a fák tűrik, mert megértik:
túlélni csak így lehet.
Aludni kell álomtalan,
hidegben állva, pőrén –
télen minden fa hontalan
és jelet hord a bőrén.
A hulló levelek tánca
balett ég és föld között,
szétterül a fák suttogása
a lúdbőrző táj fölött.
Kiszáradnak a rost erek,
a szív megáll. Rozsdálló
avarban a bánat hempereg,
s ha sír, a könnye már hó…
2017.11.03. Csorba Tibor