Bár tied én sosem voltam,
de te lehetsz még sorsomban,
ott ahol a pokol tűzét rakják,
majd kapaszkodsz karomban.

Körmeidet testembe vájod,
oly tűznek hévével kívánod,
hogy legyek élő vulkánod,
melyet szívedbe hatolva várod.

Tüzes láva csak úgy ömlik,
ajkad forró míg tested izzik,
füleidben a dobok szólnak,
hegedűn húrok elpattannak.

Nincs menekvés, csak egyesülés,
a testünk majd lesz egy végzés,
egy új életeknek a csíra képzés,
majd a folytonos örökléti emlékezés.

Hát így álltál be te is itt a sorba,
abba az alkotói nagy ősi táborba,
ahol az illat beléd volt kódolva,
először szimpátia, majd lett utálva.

Írta-Varga István-Barcs.2017.