Még egészen aprócska legényke voltam és barátommal, Petivel mindenféle rosszaságra kaphatóak voltunk. Pedig szegény szüleink mindig figyelmeztettek bennünket, hogy nem szabad rosszalkodni.

Nem nagyon szíveltük meg tanácsaikat. Egyik fülünkön be, a másikon ki. Mintha nem is mondták volna.

Hogy melyikünk volt a rosszabb? Most már igazán nem is tudom. Valójában ennyi év elmúltával már nincs is jelentősége. Mindenki tudta a faluban, hogy mi belevaló kópék voltunk, és egy kis rosszaságért nem kellett a szomszédba menni. Tudtunk mi rosszalkodni magunk is.

Nekem, ennek ellenére úgy tűnt Peti barátom jóval rosszabb, mint én.

Ezt bizonyítja a következő kis történet is.

Egyik nap délelőttjén Peti feldagadt képpel állított be hozzánk. Az arca úgy elcsúfult, hogy alig ismertem rá. Szemei eltűntek. Olyan volt, mintha nem is lettek volna.

─ Mi történt? - kérdeztem riadtan. - Milyen az arcod?

─ Megcsíptek a darazsak.

─ Megcsíptek? - csodálkoztam el. - Hány?

─ Honnan tudjam? Sok - válaszolta alig érthetően, mert a szája környéke is dagadt volt.

─ Fáj? - érdeklődtem tovább.

─ Gondolhatod. Fáj is meg ég is az arcom.

Akkor igazából nem volt ereje elmesélni, hogyan történt. Csak másnap, de az is lehet, hogy harmadnap mesélte el kalandjait a darazsakkal, amikor már kicsit jobban érezte magát és hajlandó volt némi rosszaságra is.

─ Tudod, úgy volt - kezdette el mesélni a történetet - fellopóztam a padlásunkra. Pedig édesanyám lelkemre kötötte, hogy oda egyedül nem szabad felmennem. Elment a boltba és ezalatt kihasználtam az alkalmat és körülnéztem, mi van odafent. Egyszer már jártam ott édesapámmal, és rengeteg érdekességet láttam. Most ezeket szerettem volna kicsit jobban megvizsgálni. Nem gondoltam, hogy ilyen nagy baj lesz belőle.

Kezdetben, egy óriási faládában kutattam, azt remélve bizonyára találok valami hasznos dolgot. Bánatomra ósdi, rongyos ruhákon kívül nem igen akadtam másra. A padlás más tárgyai felé indultam el. Amint ott mászkáltam az egyiktől a másikig véletlenül felnéztem a fejem fölötti gerendára és ott megpillantottam valami furcsaságot. Olyan Lada formájú valami volt. Még sohasem láttam ilyet. Akkor még fel sem tűnt, hogy ennek a különös valaminek még lakói is vannak....

─ És mi volt az? - szakítottam félbe kíváncsian.

─ Várjál csak! Mindjárt elmesélem. Először egy bottal kezdtem el piszkálni. Óvatosan közelítettem feléje. De a bot nem érte el. Szerencsére a padláson volt néhány kidobott szék. Az egyiket odacipeltem és ráálltam. Ekkor már kézzel is elértem azt a furcsa valamit. A botot el is dobtam és azt terveztem, hogy kézzel megfogom és magammal viszem.

Csak ezt ne tettem volna! Tudod, mi volt az a labdaformájú valami?

─ Nem. Mondd már! - sürgettem.

─ Akkor még nem tudtam, de ma már tudom, egy darázsfészek volt. Darazsakat már láttam és gondolom te is. De azt nem tudtam, hogy ilyen házban laknak és nagyon veszélyesek. Ezentúl messze elkerülöm, ha ilyet látok és még véletlenül sem akarom megfogni. Neked is azt ajánlom, még csak meg se próbáld! Nos, amint kezemmel megérintettem a fészküket, azonmód nekem estek. Édesanyám azt mondta, hogy még meg is hallhattam volna a csípéseiktől. Az volt a szerencsém, hogy a padláson elég sötét volt, és amikor leestem ijedtemben a székről a sötét sarok felé kezdtem el futni. A darazsak nem jöttek utánam. Természetesen kiabáltam és jajgattam:

─ Édesanyám! Édesanyám, segítség!

Megint csak szerencsém volt. Édesanyám éppen akkor ért haza a boltból és azonnal a segítségemre sietett. Lecipelt a padlásról és elrohant velem az orvoshoz, aki adott egy injekciót. Állítólag, ha nem kapom meg, akkor komoly bajom is lehetett volna.

Ámulva és elszörnyedve hallgattam Peti barátomat. Magamban hálát adtam a Jóistennek, hogy nem voltam ott. Tudom, ha vele vagyok, én sem úsztam volna meg csípés nélkül.

Azt mondják más kárából tanul az okos. Úgy látszik okos voltam, mert, ha véletlenül láttam vagy találtam ilyen darázsfészket, még csak véletlenül sem piszkáltam meg. Ilyenkor mindig Peti barátom feldagadt arca jutott eszembe.

Gyerekek, ti is okuljatok ebből a történetből és legyetek óvatosak, ha darazsakat láttok! Nem szabad bántani őket. Ha elkerüljük fészküket és békén hagyjuk lakhelyüket, akkor nem fognak bántani minket.

Kár elpusztítani a darazsakat, mert mint minden élőlényre rájuk is szükség van a természetben. Segítenek beporozni a gyümölcsfák virágait és ezzel a nemes munkájukkal sok - sok gyümölcs terem a fákon.

Óvjuk és szeressük a természetet!