Nem tudhatjuk mikor,
de egyszer vége lesz.
Selyemszálként fonódik ránk a csend,
s a homály.

Az emlékek elkopnak,
messze a semmibe.
De a barátság csodája,
minket körbe leng.

A szívünk egybe forr,
a szeretet kapcsaival és
ránk tekint a múlt,
az együtt töltött idő.

Bevilágítva a szeretet lángjaival.

Nincs, és nem is lesz elmúlás.
a lelkünk tovább él.
Mely kincseket gyűjtött a földön,
s a szívekből hull az idők óceánjába.

A hullámok elringatják a múltunk, 
a jelenünk tovaszáll.
Fodrozódva tajtékzik a víz,
elmosva emlékeinket.

Utoljára az égre nézve láthatjuk amint, 
Fénylő, gyönyörű csillagok száguldoznak
a tejúton, s porzik mögöttük az örökkévalóság…

Debrecen, 2017.08.01. B.Sz.É.