Mára már csöndes ősz csupán, ki erre jár,
S darvaknak V-jei borítják kék egünk.
Az élet úgy szalad, nem kérdez, meg sem áll…
De mégis mind e csönd néha úgy kell nekünk.
Ki az, ki felkiált, s e csöndet megtöri?
„Szüretre emberek! Mulatni vágyom én!
– S a szőlő méz-levét pohárba öntözi. –
Elébem cimborák, bárki az, s bárhol él!
Az is, ki rég halott, éledjen újra fel,
S a bornak mámorát nótával szórja szét!
A holnap mit sem ér, bolond, ki útra kel…
Mit bánom, százszor is, hogyha víg nóta kél!”
S a szőlő így felel: „hosszú volt már a nyár,
Pihenni vágyom én – s fáradtan visszanéz. –
Igyátok véremet, csorduljon száz pohár!
Ne hulljon könnyetek… örömmel adtam én!”
Az ősznek dísze már szüretnek szép hava.
A nóta szárnyra kél s várja a végtelen.
Pördül egy szép leány, s a nóta dallama
Legénytől száll felé szerelmes-délcegen.
S mint a lány, csábító a bornak illata,
S lélekben feltüzel, búsulnom nem lehet!
S fölöttem felragyog a mámor csillaga:
Mulatni vágyom én! Szüretre emberek!
Rácz Endre ©
2017 08. 25. Szerep