Az Admin

Asztal fölé hajol, görnyed sápadt arccal,
függönyök közt benéz, kíváncsi a hajnal.
Mintha csak fürkészné, miért van még ébren,
míg más ágyán alszik, szelíd békességben.

Vajon mitől lehet, nem érkezik álom,
hogy sodorja testét lepkeszárny batáron,
végre rátalálva, csendben megnyugodjon,
az örökvalóban simulva utazzon.

Könnyedén lebegve, súlytól szabadulva,
hol a test csak nyűg, mely folyton visszahúzza,
Mámorban szárnyalva, gyöngyözve kacagjon,
angyalkoszorúba virágot szakajtson.

Minden, amit gyűjtött, sorokba foglalva,
az, mi érettünk szól, fohászként sóhajtva.
Két dolgos kezétől serceg a papíron,
drágakő betűket kanyarít az írón.

Mert kell mint az étek, szóra éhezőknek,
már csak emlékképben élő létezőknek.
Kik a múltban voltak, és csak addig lesznek,
még lesz az ki jegyzé, kiket nem felednek.

Széles vastag brokát rését megtalálja,
hosszú sugárnyaláb árad a szobába.
Akár a lételem harcol a sötéttel,
kősziklákat dönget parittyakövével.

Világosság támad, áttetsző homályból,
gyönyörködve néz ki, lélek ablakából,
Keserűre görbült szája szegletében,
mosolyt fest a napfény, míg körmöl serényen.

Megszületik végre, mit oly régen vártak,
világtalan szemek nyílnak, s újra látnak.
Boldogan szemlélnek, pazar forgatagban,
ő csak az egyetlen, marad láthatatlan.

Benne visszhangoznak, versek, költemények,
birkóznak egymással bűnök és erények!
Siker gazdagságnak nem várományosa,
ISTENNEK utolsó földi napszámosa.