Több vagy nekem
minden dalnál,
madárdalos
pirkadatnál.

Mikor alszik a csend,
beburkol pihe,

Mikor alszik a csend,
beburkol pihe,
rózsafa tövében 
szunnyad a hite.

Rebbenő lelkem
nem bírja a hangot,
birtokló, durvát,
befúrom arcom

Szirmokra bontja létet a talány,
magvas gondolatok halk talaján 
jár szemlesütve egy magányos árny,
csenevész teste fölöttébb sovány.

Sírva nevet a fájdalom,
tükrében láthatom
magam, tétován
bolyongok álmaim

Elszürkült napokon
fátylat bont a magány,
buta gondolatok

Csodálkozó álomvágyak
takarják be, szürke árnyad.
Gondolati foszlányokon
hiszem, hogy te megváltozol.

Apró porszem, szakadt lapok,
mondjátok meg én ki vagyok?

Tegnapelőtt délutánon,
előjött a butaságom,

Átkarolt az érzelem,
nedves volt a csókja,
bókot mondott hirtelen,

Folyóparti lágy magányban
napfény fürdik ragyogásban,
fagyos felszín tükörképben,
jég karcolta börtönében.

Megcsonkít a magány,
apró tükörszilánkok

Néma angyal simít végig
szárny végével, pihe érint,
hosszú selyem lobog szélben
a világot most már értem.

Néma reggel
halk még a hang,
alszik a szó
párna alatt.