Köszönöm kedvesem,
hogy mindig itt voltál mellettem.
Köszönöm,
hogy a bajban számíthattam rád.
Köszönöm,
hogy jóban, rosszban mindig velem voltál.
Köszönöm,
hogy két erős karoddal féltőn óvtál.
Köszönöm
a sok szeretetet, amit nekem adtál.
Köszönöm,
hogy soha el nem hagytál.
Köszönöm,

A templomok halk imái adjanak nyugodalmat
liliom illatú fáradt lelkünk vétkei üdvözülésének
a fátyolba burkolódzott csendben.

A megfáradt emberek
lehajtott fejjel, imádkozva adják át magukat
a megbocsájtás szent oltalmának,
mely megtisztítja a hétköznapi bűnök
bűzös verejtékétől.

Ha leszáll a csendes éj, s a villanyfények árnyai
belopóznak kisszobámba,
az álmok tengerén  hajózok vitorlást bontva.

Hol viharos, hol szelíd a tenger, s hiányzol nekem
éjjelente, kedvesem.
Gyöngéd karod, ha átölel, elfelejtem mindazt, mi fáj,
mindazt, mi rossz énnekem.

Nektek szól az én dalom,
kedves három királyok.
Kik eljöttetek ím ma hozzánk,
köszönteni kis Jézuskánk.
Itt van József és Mária,
s jászolban a kicsi fia.
Hozzátok szól a dalom,
kedves három királyok,
Menyhárt, Gáspár, Boldizsár.
Szóljon hát a hozsanna,
megszületett Jézuska.
Három király az ajándékát
hozta ide néktek,

Ím, eljött idén is az Adventi várakozás ideje,
s szívünk boldogsággal van tele.
Kigyúlnak az esti színes fények,
gyönyörűek a feldíszített házak és a kertek.
Már két gyertya ég Adventi koszorúnkon,
lobog a gyertyák lángja,
ölelje át mindenki, akit szeret,
mert már nagyon várja.
Három gyertya ég az Adventi koszorún,

Úgy vágyom rád,
mint a napsugárra a didergő kismadár
az  üres fészekben elhagyatva.
Úgy vágyom rád,
mint a szomjazó föld a nyári rekkenő hőségben
egy kis zápor hűsítő cseppjeire.
Úgy vágyom rád,
mint a rét reggelente a harmatcseppre,
mely szomját oltja egy hosszú éjszaka után.
Úgy vágyom rád,

Nekem Te vagy a hangjegy,
Te vagy a kotta.
Nekem Te vagy a gitárom, 
s a róla felszálló andalító dallam.
Nekem Te vagy a csoda,
a mindent elsöprő zongora hangja.
Nekem Te vagy a hegedű húrja,
mely fájó szívemig hatol  ma.
Nekem Te vagy a harsona,
az ütemet adó dob és a trombita.
Nekem Te vagy a szívemben tomboló zene.

Advent második vasárnapja reményt ad a szíveknek.
A REMÉNY velünk van,
s boldogság van a lelkünkben.
Reméljük, hogy minden szebb lesz,
hogy a világon végre már béke lesz.
Reméljük, hogy nem lesz oly sok éhező ember
s gyermek a világban.
Megtelik majd az éhező emberek tányérja is
minden földi jóval, mi szem szájnak ingere,

A  szeretet ünnepén gondoljunk a nyomorgó emberekre,
kiknek nincs terített asztaluk, nincs díszített otthonuk.
Kiknek szíve fáj, s nincs szerető szív, 
aki szívdobogva, meleg étellel hazavár.
Gondoljunk a sok éhező gyermekre,
ki akkor is örül, ha kenyeret foghat vékonyka kezébe.
A szeretet ünnepén segítsük az elesetteket,

Elindult Lappföldről a MIKULÁS,
rénszarvasok húzzák a szánkóját.
Leszáll most nálunk és azt látom már,
nehezen cipeli teli zsákját.
Alig fért a kéménybe szegény,
hogy az ajándékokat ossza szét.
Cipellőkbe ajándékot rakott,
a gyerekek örülhetnek nagyon.
Boldogság lengi be a kis házat,
Mikulás, itt jövőre is várnak!

Lassan enyhül a vihar,
s a fák csapzott, megtépázott ágain
még csillognak az esőcseppek.
A tócsákban megbújó esővízben 
tükröződik a hajnali fény,
s megtöri az idilli csendet egy rigó füttye.
A nap lassan, félve kikandikál
egy kósza felhő mögül,
meggyőződve, hogy a vihar elült,
majd szivárványhidat húz ég és föld közé.

Felragyogtak a karácsony csillogó fényei,
csillog, villog a világ,
szikrázik a csillagszóró,
csilingel a csengő.
Gyermekének jókedvűen száll a légben,
mint hópihe a szélben.
Így szép a mi ünnepünk,
ha a család együtt ül
a megterített asztalnál,
ahol mindenki finom ételre talál.
Van itt minden, mi szem-szájnak ingere,

Itt van már a karácsony, szent ünnepünk.
Éjjel álmomban, manó koromban,
ecsetemmel vidám színekre festem meg 
a karácsonyi fényeket.
Feldíszítem a fenyőfákat csodaszép díszekkel,
pirossal, sárgával, kékkel, zölddel, arannyal,
ezüsttel s fénylenek mind az éjsötétjében.
Beragyogják a világot,
olyan, mint egy gyönyörű álom.

Advent első vasárnapján felsajdul bennem a múlt,
volt jó és rossz, mi rám zúdult.
Emlékszem a meghitt szép napokra,
gyermekeink boldog kacajára,
és a csodálatos szép ünnepvárásra.
Emlékszem a csodára,
mikor szaladtam kitárt karodba,
s te öleltél, csókoltál azon nyomban.
Boldogság önti el ma is a szívemet,

Ím elérkezett idén is hozzánk ma,
Advent első szent vasárnapja.
Adventi koszorúnkat díszíti négy gyertya,
a Béke, a Hit, a Remény
és a szeretet  gyertyája.
Meggyújtjuk az első gyertyát, s ég a lángja,
a béke fényét vigye el szerteszét a világba.
Advent második vasárnapján
a Hit gyertyáján lobban a fény,

Az őszi napsütés még melengeti
a fák vörös, sárga leveleit,
melyek szép csendben avarszőnyeggé válnak,
s puha paplanként betakarják a tájat.
Már a nap sugarai veszítenek erejükből,
s inkább langyos az őszi napsugár simogatása,
de oly jó élvezni az indián nyár szépségeit.
Lassan, de biztosan jönnek a hűvösebb napok,

Olyan jó, hogy vagy nekem,
nélküled elveszem, üres az életem.
Olyan jó, hogy vagy nekem,
esténként hozzád bújok csendesen,
s Te gyengéden átölelsz.

Lábujjhegyen jön az éji láng,
mely tüzet szít és minket vár.
Olyan jó, hogy vagy nekem,
megvigasztalsz, ha fáj a testem,
letörlöd hulló könnyeimet.

Cseperegve csurran a csacsogó eresz.
Csendesen csivitel a csicsergő csíz.
Csúcsára csúszott fel bennem a csúz,
fáj minden csontom.
Csak a csontkovács csitíthatja
csordultig fájdalommal telt csípőcsontom,
csapzott, csontosodott porcom.
Cserepes szám csendre intem,
csapongó, csalódott a kínszenvedésem.