Messze kékség otthonában.
Lelkem fényösvényét járva.
Lelkitársam megtaláltam.
Mielőtt lelkem testbe zártam.

Valami új, valami régi.
kíséri életem,
s szívembe rejti.

Lábnyomom alatt, pihennek
a gyermekkori emlékek.

Magamba roskadva ülök,hiányod
átjár anyám.
A régi gyertyatartó új gyertyára vár.
Mit érted most meggyújtok, hogy fényével
üzenjek Neked.

Egyre messzebre távolodunk
Miközben közeledni kéne.

Csillagok közt élnék veled.
Felhők puha hátán,
lennék a szeretőd.

Kertemben sétálok, mint akkor szeptemberben.Hallgatom,ahogy a szél hozzám beszél, s rólad mesél.A diófa árnyékában húzom meg magam, arcomat féltem, ne égesse napnak sugara, mint lelkemet a bánat kín

Sötét árnyéka vagyok
fogyó testemnek.
Napok óta nem eszem.

Egyszer szerettem, és hittem.
Hittem a szót, a sírást, a bánatot,
és nem kívántam a halált.
Szerettelek, és tűrtem a szenvedést.
Vágytam a melletted ébredést.

Szeretem a hangod,
mely lelked vadvirágos
mélységéből tőr elő.

"Én úgy vagyok,hogy már százezer éve nézem"
hogy tűnik el az emberből az igaz ember.
Mindenen végig söpörsz, csak igazad legyen.
Érzelmeid, ha még vannak, fogdában tartod.

Oly sokan vagyunk
kik nem vesszük észre,
hogy a titok ott van
a mindenségben.

Voltál álomkép 
egy konok valóságban.
Ki velem éltél 
égi félhomályban.

Éjfél felé járt, még dobogodt szived.
Utolsó szavaid, még formálta szád
drága, felejthetetlen jó anyám.
Hideg kezed fogtam, s te már
Isten országa felé tartottál.

Kitörölni egy képet,
mely szívembe égette 
arcod vonalát.

Harminchárom éve,
az oltár előtt, Isten nevében,
fogadtunk egymásnak
örök hűséget.

Sértegetni mindenki tud.
De én most nem fogok.
Szakadt ingemet, eldobnám,
De újat venni nem tudok.

Mosoly ül az arcodon, szép tavasz.
Rügyek ajkán virágok nyílanak.
Nincs olyan messze már a holnap.
Szerelmet küldjél bűvös alkonyat.
Újra itt a régi nyár,s a tavasz