Felhők tornyosulnak az égen
habos feketén és fehéren.
Szél ecset nélkül fest szürkére,
pórul jár, ki nem számít dühére.

Dörgő hang tör felhő torkából,
villám cikázik, az ég lángol, 
felleg szakad, hullik a zápor,
a szomjas föld nyakal, fűszál táncol.

Baljós gondolatok izzadnak a fejedben,
sajgó indulattól vér csöpög az orrodból.
Kudarcot markol naponta dolgos tenyered,
és amit kerestél, az vádlón ledorongol.
 
Talonban a megbecsülés és a szeretet.
Fals dallam szól igazságosztó poharából.
Történelmi dicsőségünk oson fal mellett,
keserű jelenünk hiányt üvöltve gyászol.

Régen madarak ezre röpült a friss szántásra.
Nem maradt a földben sem kukac, sem lárva.
Most fekete hátát sűrűn befedi a dudva...
A szemétben patkányok hada dőzsöl megbújva.

Üres a fészek, mezőre a madár se jár.
A fáink gyümölcséből ma már nem lesz lekvár.
Ódon tanyák teteje régen beomolva...
Csak emlékeinkben zsong a sok vidám nóta.

Nem tömjénezzük a lelkünket,
pedig nagy szükség volna rá.
Hagyjuk, hogy mérgezzék létünket,
pedig lehetne itthon Kánaán.

Van földünk, mely mindent teremne,
bár a Duna egyre inkább apad.
Volna magyar, mit ember ehetne,
mert nem ízlik az alma, mi fanyar.

Kóborlok az utcán,  árnyékomba botlok,
mi követ, mint hitetlent a koboldok.
Varázscipőm sincs, sorsom elől elfutni nem tudok.
Ha haragszol, én akkor is mosolygok, 
mert szívembe régen várt derű költözött,
mikor egy apró virágszirom az arcomra hullott.
 

Ha a könyvnek nincsen címe, ha a lapokon nincs betű,
Ha a hegedűnek nincsen hangja, ha a kotta is üres, 
Ember, akkor erre a világra inkább meg se szüless,
Mert ki tudja, jöhet-e vajon a borúra még derű.
 

Fekete felhők kergetőznek,
feketére festik az eget.
Sebeket ejtenek szíveken, 
gyenge lelket megfertőznek.

Álmok szállnak a szilaj széllel; 
sóvárgó vágyak ébredeznek,
rést, helyet keresnek örömnek,
s színeket lehelnek a fények. 

Pipacs fogad gólyahírt,
köszönti a rózsapírt.
Harsog, zöldül a határ,
kedblére ölel a nyár. 

Nyomor időz, békjóidat rakja.
Csendben tengődsz, fojtogat dacszava.
Körötted gőz, gyomrodat sav marja.
Hangulat bősz, de elcsuklik hangja.
Nem vagy Te hős, csak a remény rabja.

Csend, élet.
Csendélet.
Csenddé lett.

Fázós ez a tavasz,
tollat szél borzolhat.
De hiába ravasz,
rügyet nap csókolgat.

Álmomban Édes, gyermek voltam.
Neked nyíló orgonát loptam
a senki földjéről, fehéret,
és szedtem nefelejcset, kéket...

Fehér szalaggal átkötöttem,
angyalszárnyon szálltál fölöttem. 
A temető kapu tárva állt ott,
elejtette kezem a virágot...

Mindenki cipel egy keresztet,
mit az élet sorsnak nevezett.
Sok embernek nehéz a terhe,
léptét nem kíséri szerencse, 

de van, kinek ragyog a szeme,

A nő ötven év felett
lehet csinos, jobb, ha kedves.
Boldogulásának kulcsa
legyen intellektusa. 

A nap a horizontra könyökölt,
az éj semmivé töpörödött.
A természet színesbe öltözött,
a remény szívekbe költözött.

A volt és a lehet
esküdt ellenségek,
nekünk embereknek.
Mert
léteket mérgeznek.

Örülj annak, ami van!
Ne keseregj azon, mi lehetne.
Ha elégedetlen vagy, 
sohasem lesz béke a szívedbe.

Fáj a búcsúzás,
Fáj, ha menni kell.
Sír álmodozás, 
s két szív vérzik el.