Mostanában alig alszom egy keveset,
S hogy ne legyenek üresek a percek,
A jelenen és a múlton töprengek.

Jó nekem az ötödik emelet,
Erkélyemről elnézek a város felett,
Fürkészem a sűrűn hulló hópelyheket.

Komisz csend békéje öleli  lelkemet.
Nincs kérdés, és nincsen felelet.
Nincs, ami megzavarná az emlékeket.

Hamis volt mindaz, amit a szerelemről mondtál.
Csaló vagy, búcsú nélkül, egyedül távoztál.
Levél sem maradt, csak ami a faágakról lehullott.
Szavak nélküli szobák, kínzó üresség, visszhangok.

Nyugalom volt arcodon,
Sápadt Nap simogatott.
Itt hagytad e világot...

Sirámok és virágok,
Csak a csendnek kiáltok.

Életed perceiben körbevesznek
Az ellenségek és a jó emberek.
Te bocsásd meg a saját bűneidet:
Hogy ne kelljen örökké vezekelned,
Hogy észrevedd magad körül a szépet,
Hogy senki sem hibátlan, és tévedhet.
Hisz az emberi lélek oly gyenge, esendő,
De vétke felett ítélkezzen a Teremtő.
 

Ne azt hidd el, amit jelenlétedben mondanak,
Mert lehet, hogy hízelegnek, vagy talán ugratnak.
Hogy ebből melyik igaz, az élet igazolja.
Mielőtt cselekednél, hallgass a szívhangodra!

Tarka lepke röppen virágra.
Elidőzik, majd tovaszáll,
Elgondolkodom magam is, de kár, 
Hogy nem tart örökké a nyár.

Mindennek helye és ideje van,
A tavasznak, a nyárnak és a télnek.
S amikor bús felhők kergetőznek,
Sorra kihunynak az égi fények.

Akinek gyűlölséggel telt a szíve,
Annak beteg lesz mindig a lelke.
Felszínessé válik az érzelme, 
Mert szeretni sem marad ideje.
 

Szeretet kell, és a szívekbe béke,
Így gondoljunk szent karácsony ünnepére.
Ragyognak a fények, a földön sár és mocsok,
Riadt tekintetek, félve szállnak az angyalok.

Meleg a levegő, a hó is elolvadt,
Fenyők és létek közt didereg a tegnap.
Semmi sem a régi, és napról napra rosszabb,
Vajon mit tartogat, mit hoz a holnap?

Ha csak a jelenlétem 
Erősít meg abban, hogy létezem,
Ha majd csak egy kő jelzi, hogy éltem,
                Akkor
Hiába való minden, amit tettem.
 

Az ember igazi,
csalafinta, csoda.
Problémáit addig
csűri-csavarja,
hogy legyen gondja.
(Aztán vakarózik,
mert nincs ki megoldja.)
 

Ha a fáradt leveleket elfújja a szél,
Hívatlanul, hóval beköszön a hideg tél.
Ha majd jégvirág nyílik az ablaküvegen,
Szikrázik a nap fénye egy huncut hópelyhen.
 

Ha ülsz, ha állsz, ha fekszel,
Ha szeretsz, ha veszekszel,
Ha maradsz, ha menekülsz, 
Ha csendben csak elvegyülsz,
Ha már unnak, ha hiányolnak, 
Ha szeretnek, ha kigúnyolnak, 
Ha azt hiszed, hogy vége van az útnak, 
Míg mások a havas csúcsra jutnak, 
Gondolatod cikázik sebesen, 
Mert az elméd egy percre sem pihen. 
 

Nyugalom volt arcodon,
Sápadt Nap simogatott.
Itt hagytad e világot.

Sirámok és virágok...
Csak a Csendnek kiáltok.
 

Ha csókod heve már nem éget,
add át szíved a feledésnek.
Ha nincsen tüze a régi fénynek,
az csupán, csak kiégett fény lett.

Mi nemrég még lobogott, fénylett,
s a fény vonzott sötét lepkéket,
feketére festették az égkéket,
csak tudnám feledni azt a mélykéket.

Rózsaszín szegélyt varrt felhőre a hajnal, 
egy álom ismét befejezetlen maradt.
Vajon nappal megvalósul a folytatás,
vagy következik egy új lap, új állomás.

A létem vonata napról napra gyorsul,
szívem még lehetőséget, reményt koldul...
Másoknak mindig én bársony szirmot adtam,
vissza csak a szárát, töviseket kaptam.

A köd ismét ráborult a tájra.
A színes avaron könnyként vacog
a fény. Mégis szivárványként ragyog,
és lesz az ősz álmos ködlámpása.
 

A köd mereng, nem szól dal, zene.
Éhesen repked, fázik a cinege.
szellőkben már dereng a tél üzenete.
Hűvös szél kavar a vízen fodrokat,
emlékek őrzik a színes napokat,
s a felhők alant varjak vitatkoznak.
 

A tekinteted égetett,
szinte belemart a húsomba.
A tűz félreérthetetlen,
mely át- meg átkarolt duzzogva.
Epekedve izzó szíved
szívemet lángra lobbantotta.
Szálltam, égtem Veled,
nem hallgattam intő hangokra.
Tüzed csak képzelet,
füstté lett, illant iramodva.
Most hamvadok tépett üszkösen
szépen szőtt hazugsághálóban.