Fáj a búcsúzás,
Fáj, ha menni kell.
Sír álmodozás, 
s két szív vérzik el.

Gondolatfoszlányok mindenütt,
csak össze kéne rakni.
Amit olvasok szíven üt,
fel kellene forralni.

Párával elszáll az indulat,
az epe sem keserű,
édeset iszik ki mulat,
a méreg nem lehet nedű.

Vegyünk magunkhoz égi nektárt, 
szóljunk kedves szavakat,
mik nem feszítik a membránt, 
mégis ledöntenek falakat. 

Ne kutasd, ne keresd, ne várd,
kinek szerelme szalmaláng.
Igaz tűz csak lassan hevül,
örökké ég, sosem enyhül.

Ha várod biztosan rátalálsz, 
nem okoz neked csalódást.
Rábízhatod az álmodat,
szeret és hozzád hű marad.

Azok a mély sebek a szívemen
... a szavaid törétől születtek.
Nem folyt vérem egy csepp sem, 
mert szabadnak születtem.

Verset nem írok, mert nő vagyok,
... és ünnepelni sem akarok!
A jeles napon is dolgozok.
A főnöktől virágot kapok, 
majd folytathatom a robotot.
Későn, fáradtan ágyba rogyok...
Most ezért, inkább csak karcolok,
és büszke vagyok, hogy nő vagyok!

Szél felkapja, nem zavarja,
repül tovább, vágya hajtja,
felfedezni ismeretlent,
hódítani a végtelent,
legyőzni a távlatokat,
habzsolni az illatokat,
kóstolni hívogató ízt,
keresni új, pompázó színt.
Nem csalódik, ez nem álom,
tovaszáll szép lepkeszárnyon
 

Elveszett az igaz szó.
Elveszett az illúzió. 
Veszendőben a remény...
Egyszerű a konklúzió?!
(Szerveren az eredmény.)
Irén

Elcsuklik a hangom...
Kiszáradt a torkom...
Kivel osszam meg örömöm, s gondom...
Mi rám tapadt, csak villanásnyi remény.
... Te illúzió, lepkéket kergettél.

Utunk vége ismeretlen.
Van, hogy a cél is változik.
Tudd, hogy nincs lehetetlen.
Bízz magadban, higgy Istenben,
S a világ kitárulkozik.
 

Ha csillag lennék,
csak neked ragyognék.
Csak feletted rikítana 
kéken az ég...

megérintem a vállad arcod
felizzik sajgó vágyad s alkony
az ajkadból csókláva csordul
tenyered tenyeremre fordul
éget a leheleted orvul
a szívem szívütemre gyorsul
szerelmet boldogságot koldul
távolban harangszava kondul