Miért bocsássak meg?
Nem vagyok Isten.
El nem követett bűnökért
miért nekem kell vezekelnem?
Harminc ezüstöt senkitől sem kaptam,
a Gat Smanimi kertben 
senkit meg nem csókoltam, 
az árulók billogját sohasem hordtam.
Miért a sok szenvedés?
A meg nem érdemelt büntetés.
Miért nem kék felettem az ég?

Felhők tornyosulnak az égen 
habos feketén és fehéren.
Szél ecset nélkül festi szürkére
pórul jár, ki nem számít dühére.

Dörgő hang tör felhő torkából, 
villám cikázik, az ég lángol.
Felleg szakad, hullik a zápor, 
szomjas föld nyakal, fűszál táncol.

Minden rideg, 
győzött az önsajnálat.
Feszült az ideg, 
csak másokban látsz hibákat.

A szépség zsong
körötted, virágok nyílnak.
Kuncog a démon, 
a dalok hiába hívnak.

Felhők feketék, 
a Nap szégyenli magát.
A mosoly emlék, 
az kacag, aki csalárd.

Virul a határ, bár az még szürke, 
dalos madarak repülnek fészkükre.
Napmelegtől alvó rügy kirobban,
tavaszban semmi sem marad titokban.
Élet szökik földből, félve kitekint,
föld után nap melengeti idekint.
Virág nyílik szerte, van ok derűre,
dal harsan, távolban szól a fülemüle.
Szívekben a tavasz bont új szirmokat,

Az unatkozó gyermek rosszalkodik.
Az unatkozó felnőtt gonoszkodik.
Az unatkozó felnőtt léte haszontalan.
Az unatkozó gyermek kibírhatatlan.
Mindenki számára kell tennivaló,
csak aki dolgozik, annak ennivaló.
A terített asztal, az nem ajándék.
A felnőttnek a munka már nem játék.
A gyermeki jóságért jár a dicséret.

Ne azt hidd el, amit a jelenlétedben mondanak, 
Mert lehet, hogy hízelegnek, vagy talán ugratnak.
Hogy melyik igaz, azt csak az élet igazolja.
Mielőtt cselekednél, hallgass a szívhangodra.
 

Életed perceiben körbevesznek
Az ellenségek és a jóemberek.
Te bocsásd meg a saját bűneidet:
Hogy ne kelljen örökké vezekelned,
Hogy észrevedd magad körül a szépet, 
Hogy senki sem hibátlan, és tévedhet.
Hisz az emberi lélek oly gyenge, esendő,
De vétke felett ítélkezzen a Teremtő. 
 

Csak ülök csendben, és nézem a felhőket.
Színtelen nappalok, befesteném őket.
Rákenném a szívem összes árnyalatát,
Zöld felhőt és tengernek azúr illatát.

Pedig bánatosan dobog már régóta,
Helyben jár a múlt, léptei visszhangoznak.
Szürke égen fekete varjak kárognak,
Üzen a jövő ezüstös napkorongnak.

Elmentek mellettem az évek.
Kellett, hogy velük együtt lépjek,
Az is, hogy megelőzzem őket.
A jelenben előre köszönnek.
Ahogy a táncban a lépések;
Gyors-gyors és lassú-lassú, lépek.
Már régen nem számolom őket.
Emlékek vissza-visszatérnek,
Nem bánt és nem fáj, ha időznek.
Arcomon ráncban kergetőznek.
 

Leporolnám gondolatomat, 
de száradt sár van rajta.
Átfestették szivárványomat,
bűzlik, mint erjedt alma.

Kifakult sok színes álom, 
kábán szunnyad az emlék.
Nem csúszik ki jó szó számon, 
rosszabb, mintha neheztelnék. 

Szemkápráztatóak a fények.
(Vajon miért égnek?)
Hallik halkan néha az ének.
(Skandált refrének.)
Közöttünk a füstölgő Ének,
(Másoktól remélnek).
Felettünk (csak múlnak az évek)
Kevélyen elnéznek.
 

Sötét az éjszaka,
A csillagok vígan ropják táncukat.
Síri csend honol,
A madarak összebújva alszanak.
Csak én ülök ébren?
Kényelmes ágyam magából kivet.
Sebzi szívemet,
Bántja, ami nap, mint nap körbevesz.
Látszólag nyugalom,
S úgy tűnik mindenki elégedett.
Pedig ez felszín,
Sok ember aggódva létéért remeg.

Nem élheted az életemet.
Mosolyomat irigyelheted,
Nem sírhatod el a könnyeimet.
Kigúnyolhatsz, vagy kinevethetsz,
Gyűlölködhetsz, vagy megszerethetsz,
Mellém bújhatsz, vagy menekülhetsz.
 Az álmomat összetörheted...
Igazán még meg sem ismerhetsz,
          mindaddig,
Míg nem cipeled a keresztem.
 A szárnyaimat letörheted,

Hajnalban az úton egyedül baktatott,
Szél sem kímélte, rajta nagyot lökött.
Élete során gyűjtött sok tapasztalatot,
Sóhajtani akart, de inkább nyögött.

Mellette hirtelen varjú röppent, 
Rákiáltott riadtan kár,
Fáradt lába céltalan utat követ,
És az álma sem szárnyal már.

Te sohasem kérdezel, csak ítélkezel.
Erre téged senki sem jogosított fel!
Ha te magad oly nagyon boldogtalan vagy,
És a szívedet csalódottság nyomorgatja,
Talán gerinces vagy, mint az éti csiga,
Ha csak káröröm csal mosolyt az arcodra...

Minden rideg,
győzött az önsajnálat.
Feszült az ideg,
csak másokban látsz hibákat.

A szépség zsong
körötted, virágok nyílnak.
Kuncog a démon,
a dalok hiába hívnak.

Felhők feketék, 
a Nap szégyenli magát.
A mosoly emlék, 
az kacag, aki csalárd.

Az ember ember.
Az állat állat.
De ha az emberbe 
költözik az állat, 
akkor rettenetes,
rosszabb, mint a vadállat.

Mert képes elvenni,
azt, amiért más dolgozik,
és képes nevetni, 
miközben gúnyolódik.
Képes settenkedni,

Zengjen a dal igaz szenvedéllyel,
Harag szálljon messzire a széllel.
Költözzön a szívekbe derű és béke,
Legyen nyugodt az emberek léte. 
Aki dolgozik, annak legyen étke.
Ne legyen üres a madarak fészke.
Ragyogjon a Nap erőt adó fénye, 
Jöjjön világosság a sötétségre.
Szálljon áldás minden ember fejére,