Homályban a múltunk.
Opálos a jelen.
Homályban a jövő,
Pedig derűs az idő.
Homályos már minden, 
és nem az, aminek látszik.
Homályban a szirtek,
létünk szélcsendben vitorlázik.
Szorongó miértek,
a holnap közönynek szobrot állít. 
 

A szerencse csak lehetőség,
melyet a sor ajándékozhat. 
Döntésnél tied a felelősség, 
mit megóvsz, vagy eltékozolhatsz.
 

        Ha csak a jelenlétem 
Erősít meg abban, hogy létezem.
Ha majd csak egy kő jelzi, hogy éltem
             Akkor
  Hiábavaló minden, amit tettem.
 

Csak én vagyok a fontos,
a zsebem legyen tele.
Csak én vagyok a dolgos, 
mindenki más csak here.

Csak én vagyok ki okos, 
nekem jusson levegő.
Nap heve értem lobog, 
sorban én álljak elől. 

Csak én vagyok ki ehet,
nekem jusson jó falat.
Csak én teremtek rendet,
jár a mennyei malaszt.

Elmentek mellettem az évek.
Kellet, hogy velük együtt lépjek,
Az is, hogy megelőzzem őket.
Jelenben előre köszönnek.
Ahogy a táncban a lépesek;
Gyors-gyors és lassú-lassú, lépek.
Már régen nem számolom őket.
Emlékek vissza-visszatérnek,
Nem bánt és nem fáj, ha időznek,
Arcomon ráncban kergetőznek.
 

Ha csillag lennék,
csak neked ragyognék.
Csak feletted
rikítana kéken az ég.
Nap neked csókolna
az ágon bimbót, 
és szirma hullna arcodra...
A madarak csak 
neked énekelnének...
A fecskék útra 
csak veled kelnének...
Kedvedért illatozna
a legszebb rózsa...
A te szomjadra 
vágyna hűs patak fodra...

A szürke köd mereng, nem szól dal, zene.
éhesen repked, fázik a cinege,
szellőkben már dereng a tél üzenete.
Hűvös szél kavar a vízen fodrokat,
emlékek őrzik a színes napokat,
s a felhők alatt varjak vitatkoznak.
 

Miért bocsássak meg?
Nem vagyok Isten.
El nem követett bűnökért
miért nekem kell vezekelnem?
Harminc ezüstöt senkitől sem kaptam,
a Gat Smanimi kertben 
senkit meg nem csókoltam, 
az árulók billogját sohasem hordtam.
Miért a sok szenvedés?
A meg nem érdemelt büntetés.
Miért nem kék felettem az ég?

Felhők tornyosulnak az égen 
habos feketén és fehéren.
Szél ecset nélkül festi szürkére
pórul jár, ki nem számít dühére.

Dörgő hang tör felhő torkából, 
villám cikázik, az ég lángol.
Felleg szakad, hullik a zápor, 
szomjas föld nyakal, fűszál táncol.

Minden rideg, 
győzött az önsajnálat.
Feszült az ideg, 
csak másokban látsz hibákat.

A szépség zsong
körötted, virágok nyílnak.
Kuncog a démon, 
a dalok hiába hívnak.

Felhők feketék, 
a Nap szégyenli magát.
A mosoly emlék, 
az kacag, aki csalárd.

Virul a határ, bár az még szürke, 
dalos madarak repülnek fészkükre.
Napmelegtől alvó rügy kirobban,
tavaszban semmi sem marad titokban.
Élet szökik földből, félve kitekint,
föld után nap melengeti idekint.
Virág nyílik szerte, van ok derűre,
dal harsan, távolban szól a fülemüle.
Szívekben a tavasz bont új szirmokat,

Az unatkozó gyermek rosszalkodik.
Az unatkozó felnőtt gonoszkodik.
Az unatkozó felnőtt léte haszontalan.
Az unatkozó gyermek kibírhatatlan.
Mindenki számára kell tennivaló,
csak aki dolgozik, annak ennivaló.
A terített asztal, az nem ajándék.
A felnőttnek a munka már nem játék.
A gyermeki jóságért jár a dicséret.

Ne azt hidd el, amit a jelenlétedben mondanak, 
Mert lehet, hogy hízelegnek, vagy talán ugratnak.
Hogy melyik igaz, azt csak az élet igazolja.
Mielőtt cselekednél, hallgass a szívhangodra.
 

Életed perceiben körbevesznek
Az ellenségek és a jóemberek.
Te bocsásd meg a saját bűneidet:
Hogy ne kelljen örökké vezekelned,
Hogy észrevedd magad körül a szépet, 
Hogy senki sem hibátlan, és tévedhet.
Hisz az emberi lélek oly gyenge, esendő,
De vétke felett ítélkezzen a Teremtő. 
 

Csak ülök csendben, és nézem a felhőket.
Színtelen nappalok, befesteném őket.
Rákenném a szívem összes árnyalatát,
Zöld felhőt és tengernek azúr illatát.

Pedig bánatosan dobog már régóta,
Helyben jár a múlt, léptei visszhangoznak.
Szürke égen fekete varjak kárognak,
Üzen a jövő ezüstös napkorongnak.

Elmentek mellettem az évek.
Kellett, hogy velük együtt lépjek,
Az is, hogy megelőzzem őket.
A jelenben előre köszönnek.
Ahogy a táncban a lépések;
Gyors-gyors és lassú-lassú, lépek.
Már régen nem számolom őket.
Emlékek vissza-visszatérnek,
Nem bánt és nem fáj, ha időznek.
Arcomon ráncban kergetőznek.
 

Leporolnám gondolatomat, 
de száradt sár van rajta.
Átfestették szivárványomat,
bűzlik, mint erjedt alma.

Kifakult sok színes álom, 
kábán szunnyad az emlék.
Nem csúszik ki jó szó számon, 
rosszabb, mintha neheztelnék. 

Szemkápráztatóak a fények.
(Vajon miért égnek?)
Hallik halkan néha az ének.
(Skandált refrének.)
Közöttünk a füstölgő Ének,
(Másoktól remélnek).
Felettünk (csak múlnak az évek)
Kevélyen elnéznek.