Hétfőn mennem kellett kemo utáni vérvételre, meg a kardiológiára, mert néha nem működik normálisan a szívem. Legalábbis a leletek szerint. Vejecském vitt el Debrecenbe, félretéve minden fontos munkáját. Rohadt rossz érzés, hogy miattam annyit fáradoznak, még akkor is, ha tudom, hogy ezt Ők szívesen teszik. Csak lelkiismeret furdallásom van emiatt. Én igyekeztem mindig magam megoldani a dolgaimat.
   A portás nem engedett be a kapun. Azt mondta, menjek a főbejárathoz, azzal szemben van egy katonai sátor. Ott meg kell vizsgálni engem, hogy nincs-e lázam...vagyis nem vagyok-e megkoronázva. Mondtam, hogy nem vagyok annyira sznob, hogy koronára áhítozzak, egyébként is a bejárattól 10 méterre van az onkológia, miért kellene 100 métert mennem egy hőmérőzésért, hogy utána visszamenjek ahhoz a kapuhoz, de az őr fontosságának teljes tudatában közölte, hogy ott se ki, se be... Mostanság elég gyengének érzem magam, nem esett jól császkálni, de nem volt választásom.  A sátornál előttem állt két személy, bent volt egy harmadik, de az nagyon sokáig. Meg is kérdeztem az előttem állóktól, hogy szerintük már fel is boncolták azt, aki bent van?!
   Mire rám került a sor, utánam már vagy ötvenen várakoztak. Kígyózott a sor, a másfél-két méteres távolság miatt. Megállapították, hogy 34 fokos a hőmérsékletem. Ilyenről én ugyan nem hallottam, mert tudomásom szerint a normál hőmérséklet 36,5 körül szokott lenni... Úgy látszik, kezdek hozzászokni a kihüléshez...
   A katonai sátorból kijőve már beengedtek a főbejáratnál, de vissza kellett caplatnom ahhoz a kiskapuhoz, ahol előzőleg nem engedett be a portás. Ott az onkológián sorba kellett állni, hogy megejtsék a vérvételt. No ez nálam maga a katasztrófa. A legjobb esetben már a 15. szúrásnál találnak vénát, mire sikerrel járnak. Ezt követően egy másik helyszínre kellett mennem a kardiológiára, egy 10 percnyire lévő rendelőbe. 
   Az ajtónál két biztonsági őr állt szigorú képpel. Egyik a kijövőket mustrálgatta, a másik a bemenőket. Mellettük 2-2 egészségügyi dolgozó állt. Biztosan féltek a biztonsági őrök, ezért kellett két hölgy védelmező is melléjük. Az ajtón belépve azonnal egy asztalba botlottam, ahol szintén két eü. dolgozó ült, akik azonnal letámadtak, hogy mit akarok én a kórházban. Megmutattam a "behívó parancsomat", amit jól szemrevételeztek, hogy esetleg nem akarok-e támadást indítani a kórház ellen, majd a tőlük másfél méterre lévő ugyanolyan asztalhoz invitáltak, ahol szintén két eü. dolgozó ücsörgött. Ők még egy papírt is aláirattak velem, hogy beléptem ama szent helyre, majd a mellettük álldogáló 6 (hat !!) további eü. dolgozó egyike készségesen kikapta a kezemből a papíromat, és a 2 méterre lévő fülkéhez lépve sorszámot kért nekem.
   A kisebb szobányi területen így csekély 16 eü. dolgozó őrizte minden lépésemet, míg végül egyikőjük engedélyt adott, hogy felmehetek az első emeletre. Bár a lift is rendelkezésemre áll, de ott már várakozott egy fő.
   Az emeleten mindössze hárman tartózkodtunk egy hatalmas váróteremben. Az tetszik, hogy itt hajszál pontosan hívják be a betegeket a rendelőbe. Ha 9 óra van a papírjára írva, akkor 9 óra 00 perckor már hívják is. Az is tetszik, hogy az orvosok és nővérek hihetetlenül kedvesek, közvetlenek és precízek. Mindezt betartva szinte másodpercnyi pontossággal a betegre szánt időt, de nem úgy, hogy mielőbb lerázzuk. Mintha előre kiszámolnák, hogy a lehető leglelkiismeretesebb  vizsgálatra mennyi idő kell, és ennek a kiszámolt időnek veszik a maximumát. Ha hamarabb végeznek, akkor is betartják a behívás pontos időpontját.
   El tudom képzelni ebben a kórházban azt, hogy a kieső időt is arra fordítják, hogy tanulmányozzák a beadott papírokat, hogy a lehető legprecízebben kérdezhessék ki a beteget. Az egyik rendelőben elkészítik az EKG-t, annak eredményét beviszik a másik rendelőbe a kardiológushoz.
   Innen ismét vissza kellett menni az onkológiára, hogy az orvosom elmondja a vérkép és a kardiológia eredményei után, mi következik. Szerencsére másfél hét szünet... orvosok, nővérek nélkül... no meg a hülye kormány-intézkedések nélkül...