Folytatás
   Ott tartottam, hogy az MRI után felhívtam telefonon Attilát, aki a szokásos kedves stílusában kérte, hogy szkenneljem be a leleteket, természetesen követeljem, hogy adják oda nekem, és küldjem el Neki, és addig főleg ne idegeskedjek.
    Visszakopogtam a mammográfián az orvoshoz, és közöltem, hogy beszéltem az orvos barátommal, és kérem a leleteimet.
- Ki az az orvos?! - kérdezte valamelyik némber ott bent a rendelőben. A sírástól homályos szemeimmel nem láttam, melyik volt a kérdező. Úgy tűnt, mintha le akarna ellenőrizni, hogy tényleg van orvos barátom. Amikor elmondtam a nevét, s azt hogy Debrecenben orvos, egy kicsit változtatott a stílusán, és a kezembe nyomta a papírokat azzal, hogy menjek át a sebészetre, és ott kérjem el az MRI felvételét.
  Átmentem. Ide adták. MInt utóbb kiderült, abszolút használhatatlan volt. No de ne vágjunk a közepébe a dolgoknak. Sírva mentem fel az egyik lánykámhoz, aki azon nyomban közölte velem, hogy ezek nem normálisak, mert az MRI azt nem mutatja ki, hogy rosszindulatú, csak azt, hogy ott van valami gubanc.
Tényleg!- néztem nagyot. Hogy ez nem jutott eszembe?! Persze hogy nem. Egy ilyen pofátlan, embertelen stílusú diagnózis-közlés után nem csoda, hogy nem jutott eszembe. Az már inkább, hogy haza se kellene menni, hiszen én egyszer már egy rosszindulatú daganatos betegséget átéltem, és nem volt haway-dizsi-napfény-csoki-ropi-madártej... Akkor úgy gondoltam, még egyszer azt nem bírom ki, nézek egy tízemeletest, és repülök egyet.
   Aztán eszembe jutott, hogy Lia lányom beteg, éppen otthon van, legalább Tőle elbúcsúzom, ad helyettem puszit a másik kettőnek és az unokáknak is. 
   Lia belevaló csajszi, nem lehet nem imádni! Mindjárt fel is háborodott, hogy "ilyet" nem mondhat egy orvos szövettan nélkül. Ez némileg megnyugtatott, és úgy gondoltam, tényleg megvárom a szövettant, utána is repülgethetek, ha nem jó az eredmény.
   Attila már másnap jelentkezett, hogy harmadnap vár a sebész orvos Debrecenben, délután fél négyre.
Negyed négyre érkeztem a rendelő elé. Egyedül várakoztam a rendelő előtt. Igen csak meglepődve tapasztaltam, hogy  2 perces várakozást követően, negyed órával a megbeszélt időpont előtt megérkezett a főorvos. Úgy tíz méterről meglátva, rám köszönt kedvesen, mosolyogva, majd FÉL PERCES várakozás után már be is hívott. Megnézte a papírjaimat, kedvesen elmondta, hogy mi a továbbiakban a legelső teendő. LEBESZÉLTE ott nyomban az Onkológiával, hogy másnap fogadjanak. Távozásomkor természetesen megkérdeztem, hogy mennyivel tartozom. (Nyilvánvaló volt, hogy fizetnem kell, hiszen maszek voltam Hozzá, soron kívül...) Kis hijján majdnem elájultam a választól! "Hogy képzelem én ezt?! Semmivel! " Még most is hitetlenkedve gondolok vissza arra a délutánra. A kedvességére, a figyelmességére, a korrektségére...
 Nagyobbik lányobbam másnap reggel 10 perccel a megjelölt időpont előtt  megjelentünk a debreceni mammográfián, ahol kissé (nagyon) felháborodtak, hogy Nyíregyházán összekeverték a protokollt (a vizsgálatok sorrendje), nem végeztek el olyan vizsgálatokat, amit kellett volna, stb...
   Rengetegen voltak, mégis szinte másodpercnyi pontossággal be is hívtak, ahol az orvosnő bemutatkozott, elmondta, hogy biopsziát kell venni, amit elküldenek szövettanra. Újabb MRI következett még ott helyben és azonnal (!), mert kiderült, Nyíregyházán csak az egyik mellről készítettek, és az is használhatatlan... Ennyit Nyíregyházáról...

   A biopszia bizony fájt. Még az érzéstelenítő injekció is, vagy lehet, hogy az még jobban. Úgy túléltem, mert itt vagyok. Jöttek a vérvételek. Furcsa volt, hogy Debrecenben még erre sem kellett várnom. Az első emeleten volt a labor. Épp a legfelső lépcsőre tettem a lábam, már be is hívtak. Ugyanígy volt a kardiológián is. Levettem megérkezésemkor a kabátomat, már nyilt is az ajtó, és mint egy sztárt, kedvesen köszöntve invitáltak be. Mert Debrecenben EMBEREK dolgoznak az egészségügyi intézményekben!
   folyt.köv.