Tréfát űz velünk a megfoghatatlan gyors Idő:
félresöpri a szabályt – mindig felfelé kerekít.
Egy neves naptári fordulóból már másnap kinő
az új csírája, s az ember csak számlálja éveit.

Iramodnak az évek az élet gyorsvasútján.
Az ablakon túl cikázik, s már múlttá válik a jelen –
peregnek az áramvonalas oszlopok. S a sors vak kútján
mi egyre csak szomjazunk: apad a forrás odalenn.

De az élet dacol – az öregedés ádáz haragosztója:
a ráncvető génekkel is képes szembeszállni,
csak hogy fogja a pillanatot – önmaga paradoxona.
Néha átírja a menetrendet: próbáljunk nem beszállni!                       

Azért vágyunk gyermekekre, mert lágyítják a vén Idő szívét,
s eltérítik a menetirányt, mint görbült tér a fotont.
A gyermekmosoly óvó pajzs, mely könnyedén kivéd,
ha buktatnának a hétköznapok – elhárít néhány nagy pofont.

Aki harminc május orgonaillatát szívta magába,
rutinos utazó. E korban még legyint az úticélra:
az utazás maga a cél. S mikor tavaszi szél túr a hajába,
homlokán megbotlik a napfény, a földöntúli égi létra.

Kapaszkodj rá és emelkedj – nézz le ránk, ha felhőkön suhansz.
Szíved alatt a gyermeked – tápláld szűz lelkét reménnyel.
Meglásd, megáll a múlás, s engedi: légy kissé suhanc.
Majd észrevétlen magzatod is felnő – mert mégis az Idő vezényel.

  Szeged, 2016. május 1.

                              Apa és Anya