Napjaink zsörtölődései, ma szinte végtelen.
Idegen méreg szitál az ólomszürke égből,
a métely kényszere érezhető a rendben ,
és mesélek néked a féltő magyar szívről.

Tört életet, jövőt forrasztanál egybe
a mával, széttörnéd az erőszak bilincsét.
Tudom, kezet fogna veled az ember, menteni
hazát, gyermeket, múltjának minden kincsét.

Időnkben játszik is, pöröl is velünk a sors.
Élőknek, holtaknak zúgnak a harangok,
simogatnak, mint a takaró gyolcs
ébresztenek, búcsúztatnak a hangok.

Látod, ma, nemcsak egyenként lázadunk, 
naponta az élet lázad bennünk,
mikor vágyaink vannak, akkor is
százszor kell életre kelnünk.

Tudatunkban méregetve, lemérjük újra
milyen a hitet jelentő szavak súlya!
Akik naponta a vándorok útján járnak
az indulásnak milyen szívvel vágtak?

Akik a távolt, mindég haza vágyva élik,
akiket rombol a koptató idő mérge!
Apáink töretlen hitével, mint te
egykor, úgy megyünk jövőnk elébe.

A pesti utcán, ahol a szabadságért éltél,
kis örömökkel, gond vegyül az utak felett,
te is észrevennéd, lázadnál, mint egykor --
összeszorított foggal emelnéd két kezed.

Megharcolt harcod után nem tudhattad,
hogy néped sorsa a kényszer alatt hova tart.
Hazádról, népről álmodtál, s én a lelked
haza hoztam, mert szíved ennyit akart.

Petőfi, sokszor kiejtettük már neved, szavaidat – 
messze, fogolyként mégis éltetett a remény.
Utolsó versedbe tetted: " ÖKÖLBEN A GONDOLAT, 
TERV, TÁVOL AZ ÖRÖK HÓ MEZEJÉN ".

Salgótarján, 2013. március 10.