Kezdem érteni Kosztolányit:
öregszem, s a halálra gondolok.
Valami titkos kód irányít –
akiket nem, azok a boldogok.

Egyre vonz egy távoli csillag –
oda gyűlnek a Földről a lelkek.
Míg a testnek hazudni bírnak –
aztán a mellkasok kilehelnek.

Idegen jövevény a lélek –
bolyong, végül testet ölt magára,
s a holt anyag emberré éled.
Úgy zokog bennem a Föld magánya!

Foszlik a porhüvelyem – félek:
rábízom magam egy zöld madárra….

2016.04.18.  Csorba Tibor