Voltam én is szép, ifjú leány,
ki önfeledten táncolt szerelmes párja oldalán
és boldog volt,
szíve szárnyalt, mint a kolibri
a mézédes virágok szirmai körül.
Voltam dolgozó nő,
boldog ANYA,
aki gyermekét nevelte a jóra.
De aztán jött a szenvedés, a kín,
s megjártam a poklok poklát.
Jártam a fény kapujában,
odaát, hol mindenki boldog és nincs fájdalom.
De visszaküldtek.
Még élned kell.
Sorsod így nem fejezheted be.
Megtanultam elfedni a fájdalmat,
ne lássa senki, mennyit szenvedek.
A mosoly lett a fegyverem.
Lettem, aki vagyok,
egy éjszakát átszenvedő,
száz sebből vérző
síró, reszkető NŐ.
De alkotok, élek, szeretek,
és úgy érzem, szeretnek.
Ezért hálás vagyok a mindenhatónak,
hogy élhetek.