Téli nappalokon kinézve szobámból,
De sokszor merengek rég elmúlt csodákról.
Fel-feltűnik néha egy-egy régi emlék,
És ilyenkor mindig ott lenni szeretnék.

S néha, mint valóság: emlékek szavától:
Pajtásaim hívnak hófödte utcáról.
S én boldogan megyek, és a szánkó siklik…
Ugyan kit érdekel, hogyha fentről hintik!

S fázva bár, de mégis boldog volt a perce:
Felmentünk a dombra széltől dideregve,
És a szánkó röpült, s mi rajta dalolva!
Hej, a világvégig meg se álltunk volna! –

… Sokszor visszavágyom régi iskolámba,
Ócska padjainak nyikorgó sorába…
És az udvarvégben az a régi pajta…
Mohás volt, emlékszem, minden cserép rajta.

S az osztályteremben volt egy régi kályha.
Emlékszem tanárom mosolygós arcára,
Amint így szól: „hej, az a tűz nem ég!
Nem tudom, hogy reá tenni kéne-e még?”

És mi ugrottunk, mint zsibongó hadsereg:
„Majd én megyek!” „Majd én!” „Nem, inkább én megyek!”
És ha reámkerült a fahordás sorja,
Megraktam a ládát, boldogan pakolva.

Nem bírtam bevinni, húztam csak, cibáltam…
Kinevettek érte… de én azt nem bántam,
Hisz a kályha tüze, mikor újra éledt,
Magaménak véltem azt a melegséget.

Istenem, de rég volt, de még hallom ma is,
Lobbanó tüzének pattogó hangjait.
S érzem ma is azt az áldott melegséget.
S újra tűz ég bennem, s felejtett remények.

Áldva álltam akkor, és ma büszkén állok:
Szívem rejtekében száz csodát találok.
Visszamennék én ez édes mennyországba…
Kedves tanáraim, mind, az Isten áldja!

Rácz Endre ©
2018. 09. 14. Szerep