Ha nem hagynak pihenni izgága sejtek,
és bezárulnak előttem az álomkalodák,
odakinn az éjben varázslatot sejtek,
csillagokra tárom lelkem vakablakát.

Már csörgőnek is temetőket kaptam,
ravatalra kerülnek kihunyt életek,
feledve az ágy, takaró és a paplan,
frissítőt a végtelen űrből merítek.

Levetem gravitáció nyűgét, láncát,
utazok fapados gondolatvonaton,
bakter-nélküli, dúlt, kopott galaktikák
mögöttem, vércseppek vágyát hordozom.

Eljött a már megszokott világpillanat,
nem kell útmutató atlasz, csillagtérkép,
megnézem, a napok hogyan is porlanak
odafenn, fényév-milliárd már a lépték.

A Tejúton tekézgetek, és tarolok,
hány csattanás, dőlés, micsoda káosz,
megfontolt építkezés, örök titok,
mely elvezetett ehhez a félhomályhoz. 

Az árny-tolvaj sugarak keletről jeleznek,
éjszakám teraszán  pipám kialszik már,
és a múlt jó reggelt köszön a jelennek,
üstökös ível át balga ember-falkán.

2013. 12. 08.