A nő egy csokor virágot szorongatott a kezében. A zsúfolt metrón ült, és a körülötte lévő embereket figyelte. Már eldöntötte, hogy valakinek odaadja a csokrot, csak még nem tudta, milyen formában.
   Először egy idős nénire tévedt a tekintete. Nézte a mélyen barázdált arcot, a ráncos kezeket, az élet súlya alatt görnyedt hátat. Egy pillanatig arra gondolt, hogy ő lesz a kiválasztott. De ösztöne azt súgta, ne hamarkodja el a döntést. A következő megállóban a kocsiba lépett egy férfi és egy nő, kettő gyerekkel. Aranyos kislányok voltak, apjukkal viccelődtek, anyjuk szeretettel, mosolyogva nézte őket. A nő ekkor már tudta, hogy nekik adja a csokrot. Megállt a szerelvény, az ajtó lassan nyílni kezdett, és a nő a férfi kezébe nyomta a virágot, mutatván, hogy a feleségének adja oda. A férfi meglepődött, de átnyújtotta párjának, aki mosolyogva átvette. A nő ekkor már a peronon volt, amikor a férfi utána szólt, hogy köszönöm. Az ajtó becsukódott, a nőt elnyelte a tömeg, a házaspár tovább utazott. A kapni jó, de adni még jobb érzés az érintettek szívét megérintette.
   Ismeretlenként váltak ismerősökké néhány pillanatra.

TM