Tüzesen ragyog a nyári nap korongja,
Ő itt az úr, sugarait ontja.
Néma csend a pusztító melegben,
Falevél sincs, ami rebbenne.
Puszta, bármerre tekintesz,
Csend honol a tájon,
Mintha nem élne senki
Ezen a pusztaságon.
Távolban birkák hűsölnek
A nádtetős akolban.
Tehéncsorda kérődzik,
Gémeskút sem nyikkan.
Sóvirág virít fehér, lila színben.
Ördögszekér napozik nagy bőszen.
Egyetlen szál fa áll a messzeségben.
Mintha őrt állna ebben a hőségben.
De hirtelen beborul az ég karimája,
Feltámad a szél, mint a csikóvágta.
Kavarja a homokot, felkapja, táncol.
Szalad vele, meg sem áll, csak távol.
Már villámlik és dörren az ég alja.
Vihar jön sebesen, a tájat nyargalja.
Felkapja tövestől az ördög szekerét.
Viszi magával, a gömbök szállnak szét.
Állatok megérzik a nagy vihar jöttét.
Bégetve szaladnak védelemért.
Kútágas táncol, vödrével csörögnek.
Sok dolga lett egyszerre az embernek.
S villám csap le csattanva az égből.
Egyetlen fára, s lángot kap messziről.
Mint világítótorony, világít az égre,
Az nagy mordulással válaszol dörögve.
S megnyílnak az égnek esőcsatornái.
A szikkadt földet bő eső öntözi.
Eltörpül az ember, ily vihart látva.
Természet erőit biz félve csodálja.
S elvonulnak a komor fellegek,
Villám villanása a távolból tekereg.
Visszaszól az ég dörmögő hangján.
Átvonult a vihar a bugaci pusztán.
Párát lehel a föld, a táj, a fa is kiégett.
Még füstölög magában, búcsúztatja a vidéket.
Megszólal a pacsirta, száll fel a magas égre.
Boldog dala szól, az eget kiengesztelve.
Mosonmagyaróvár, 2015. augusztus 8.
(Tervező koromban átéltem, épp ott jártam... Féltem nagyon.)
TM
