Ott a ceglédi kanna pihen félárnyékban,
benne vörösbor tartója zománchibásan,
dél idő van az aratók fa alatt pihennek,
kortyolgatnak a borból mely lannymeleg.

Szinte vibrál a levegő a tarló felett – míg
lecsapni készül egy héja szinte úszva,
amott egy ürge futva menekül, míg társa
ijedten várja a lyuk előtt szaporán pislogva.

Csak nem itt talállak meg téged újra
ahol remegő fényben arcod feltűnik,
emlékszel Drávánknak hűs habjára
melyben tükröző alakod vibrálva előtűnik.

Ne keress kagylót ott lent a mélybe
a mederben kavicsos fövény feszül,
Te csak rendezd el kócos szőke hajad
mert a parti szél pihenni lágyan bele ül.

Ám az aratók felől jön a kiáltás
hozd már azt a vizet te szöszi lány,
elkérem tőle a vizes ceglédi kannát
örömmel adja – kacag merítsed zsivány.

Igen mert a part elég csúszós meredély,
nem szeretném ha belecsúszna szegény,
így kedveskedek mert éltet a remény,
hogy lesz még találkozás a falu peremén.

Reméltem mindig újra és újra rád találok,
mint vibráló fényű zöldellő kora hajnalok,
lobogó szőke hajaddal nevetve átöleled,
a vízben echózva gőgicsélő kedves nevetésed.

Dráva tajték felém sodorja hullám csokrait
várom, hogy csendben mögém osonjál kedvesem,
ekkor szememet takarja puha illatos tenyered
csak egyetlen kiáltást hoz a szél – szerelmesem.

Varga István. Barcs.2017.03.10.