Sors borzolta hajjal, ősz gondborostával,
az értelem alig lát, csak gyanít, sejt,
beletörődök, amit az élet tálal,
feszül bennem az atom, lüktet a sejt.

Nincs végső tudás, és megóvó oltalom,
a távoli cél még csak nem is sejlik,
de töprengésre született okos fajom,
mit hoz majd e század, a huszonegyedik.

Tudjuk, ki elfedi, tetézi a bajt,
lehetek melankolikus, optimista,
versem bátor, kis ága rügyet hajt,
hiába is hízik a fekete lista.

Pillangó repdes és illatos a rózsa,
a tavaszom termi most a pitypangos rét,
mert bátor a poézis, merész a próza,
átölelem, ha eljön értem majd a vég.

A költő nem járhat kitaposott úton,
mert az ismeretlen tétova mérnöke,
az író jussa szépség és fájdalom,
egyedül csak az Isten sétálgat vele.

Az ihlet csalóka bizonytalansága,
megérzés bódít és csalogat réveteg,
elkísér távoli, ködös tartományba,
és fénnyé oldja a sötét, tömör eget.

2014. ápr. 19.