és mintha én írtam volna.
Szaporábban dobog szívem,
hol mosolygok,
hol könny folyik arcomra.
Veled emlékezem,
pedig ott sem voltam,
közben rabul ejtett múltam.
Temetőt látok, sírokat,
elhervadt virágokat,
elfelejtett koszorúkat.
De ott messze egy körhinta forog.
Talán újra gyerek lettem?
Most egy patak fut el előttem.
A sebes víz kikerüli a kavicsokat,
csilingelve csorog, csobban.
Azután Szentendrén vagyunk,
Lapos köveket keresünk,
kacsázva lépünk, dobunk,
hangosan felnevetünk.
Nézd, hazatért a tóról a sánta kacsa,
De eltűnt a kövesútról az ugróiskola!
Dédim öreg kezéből kiesett a kapa,
és elhervadt minden porcsinrózsa.
Elestem az utcán,
sáros lett ünneplő ruhám,
Édesanyám szemében könnyek,
mennyit mosott, vasalt,
hogy a vendégségben szép legyek.
Édesapám szemében harag,
mert ez a lány nem fogad szót,
megint ugrál, szalad.
Ébrednem kellene, hisz eltelt sok évtized,
a felvillanó képek a múltból már nincsenek.
De az emlékezés nem képzelet.
Bár már meg nem foghatja kezed,
mégis van, mert volt,
lelkedben őrzöd, vagy szántszándékkal felejted,
életed része, cipeled, vagy szárnyakat ad neked.
Van, mert örök vagy, Isten így teremtett,
magaddal viszed minden emlékedet.
