Elnémult bennem egy ventigenus játék, amely egykor a leggyönyörűbb szólamokat zengte. Keresem mindenütt, benézek minden kis sutba, hátha ott van bánatában megbújva. Mert azt hiszi eldobtam. Úgy érzem ettől kegyetlenebb játék történt.
     Azon az éjszakán, az exitus éjszakáján ajándékot kaptam, már tudom, súlyos árat fizettem érte. A halál azt mondta, ne félj tőlem, nézd milyen nemes, milyen felemelő, milyen csoda vagyok. És valóban, olyan megnyugvás költözött belém, mindent elfogadtam, így van ez jól, mondogattam. Mert akkor még nem éreztem azt amit kaptam. Nem éreztem a szélcsendet. A csend velőkig ható fájdalmát.
     Miért hallgatott el?
     Miért ez a nagy csend?
     Miért nem támadsz fel, akárcsak egyszer is ha hozzád megyek?
     Miért nem hívsz úgy, ahogyan régen?
     

     Még látom gyönyörű szép , ragyogó szemedet.
     Még látom mindig kedves arcodat.
     Még hallom hangodat, minden reggel : majd felugrok kávét főzni neked.        Még olvasok neked a bibliából, és hozzá énekelek is.
     Még imátkozom veled, amit te is tudsz, a miatyánkot.
 

De, már nem érzem érintésed.
A ventigenus játék miért nem támad fel újra és újra?
Mint egykor rég