Amikor velem voltál, s kezedbe fogtad kezem, szoríthattam, és boldog voltam akkor Veled.
Erőd áradt szét testemben, amikor együtt futottunk a vízparton, majd megpihenve a puha homokban, élveztük a tavaszi nap melegét. Szerelmes suttogás hagyta el ajkaid, amint rám hajolva leheleted érintette, a gerincemen átfutó idegszálakat. Bőrünk, izmaink nekifeszülve adták tudtunkra vágyaikat.
Teljes lényemmel érzékeltelek, éreztelek minden pillanatban. Te voltál az, akivel élhettem ezeket a mámorítóan boldog perceket.
Egyszer csak úgy elmentél. Itt hagytál magamra, s búcsúcsókot sem adtál homlokomra. Bennem, a fájdalmas sebek égető érzése maradt.
Üresség tátongott a mélyben, lelkemben, hová mereven néztem, mint sötétbe.
Kedves, kissé fanyar emlék lettél csupán, amiben sután léptél, melyben időnként megbotlottak lábaim.
Hangod, még most is visszacseng fülemben.
S lám, itt fekszem a vízparti homokban, emlékezem ott, ahol fölém hajoltál suttogva. Hosszú hajammal játszó szellő símogat, s rád gondolva nézem a hullámokat.
Örökké tartó boldog éveket ígért a szád, s birtokba vette testem, lelkem, lényem egészét, melyet neked adtam, talán. Megborzongat a gondolat, hisz őszintén bíztam benned, s reméltem a lehetetlent.
Ezért, és így lettél te, a legszebb-és a legrövidebb boldogság, aki a leghihetőbben mesélt hihetetlen jövőt,
Kiben jó volt hinni, és végre bízni! De ma már, milyen jó, hogy …
Csak egy álom voltál…