Most vasárnap délelőtt van, február.
A meztelen fák még ásítoznak,
mint a medve barlangi vackán, álmatag.
A hó után a napfény is olvadni kezdett –
ravaszul tereli a telet az önfeladás felé.
Az utcán vidám emberek kóricálnak –
arcukat fürdetik a lágyuló szélben:
rózsákkal festi a női griberliket,
s a férfi járomcsontok bőrruháját.
Templomi harang szólít ima-mormolásra,
tömjén illatába burkolózni, ostyával üdvözülni.
Hallgatnak a mentők szirénái – a baj is szabadnapos.
Az autók magukban füstölögnek, s mint lomha mamutok
gubbasztanak hosszú sorokban kopott járdák mellett.
A házak ablakai már itt-ott kíváncsian résre nyíltak –
szökik rajtuk a húsleves zöldségillatú párája.
Mintha minden a vasárnapi ebédet várná:
a terített asztalok ősi misztériumát.
A vasárnap dél egy kis karácsonyba burkolózik,
ha csak néhány órára is, de megáll az idő.

                               *

Ki mondja meg, hogy asztalbontás után
mi űzi el az időtlenség lelki vigaszát?
Miféle szürke tollú nagy madár árnyéka vetül
az emberi szívre, ahogy óráról órára magányosul?
Az ünnep hangulatát lassan ólomlepel takarja…
Hirtelen minden távolodni kezd, s az űr lesz az úr.
Mitől olyan kétségbeejtően szomorú a vasárnap délután?

2016.02.07.   Csorba Tibor