A város fölött az ég olyan színpompás kékségben vakított, hogy a nap sem talált semmi kivetni valót benne. Csak ragyogott, és olyan izzó meleg telepedett a betonházak közé, mintha Belzebub a pokolból segítene neki. A szél sem mozdult, a parkokban a fák, bokrok sárgán, teljesen lekókadva, soványra aszalódva reméltek cseppnyi vizet. A fű már csomókban felperzselődve, cseppnyi reményt sem táplálva tovább, feladta küzdelmét. A madarak csendben pihentek a fák ágain, hűsítő levelek már nem segítették elbújtatni szárnyaikat. A csend úgy borította el a tájat, hogy a figyelő hallhatta saját lélegzetvételét. Körbefordult saját tengelye körül, az élmény egyszerre volt csodálatos és félelmetes. Hogyan lehetséges, hogy egy nagy város ennyire üres legyen? A kérdésre nem akart választ keresni, csak mosolyogva figyelte érzéseit. Most a semmiben van benne, és mégis ez a minden. Mélyen átjárta testét, lelkét a békesség, végtelen nyugalom szállta meg, és csak engedte, hogy átélje ezt a különleges pillanatot. Kiválasztottnak érezte magát, belső énje a csodák felé viszi, csak engednie kell, eggyé váljon a hívó érzéssel.
   Aztán érezte, hogy életre kelt körülötte a park, visszatér a másik dimenzióból és könnyű léptekkel megindult az üzlet felé.

TM