Borzalmas csapás jő majd a Földre,
holtakat is veti ki felszínre,
reng a földilét, mi stabil inog,
fal omol, csilingelnek kavicsok.

Taposott levél ragadt a sárban,
szenvedünk mind bizonytalanságban,
egy szűrön át paszirozom szavaim,
ezen nem változtatnak vázlataim.

Oly mély a tartalom, hozzá ész kell,
mely nem elenyésző nem bagatell,
Pegazus szárnyai magasra visznek,
ezért nem leszek tagja rezsimnek.

Szavaimat szabadon, de gondosan válogatom,
Kazinczyt ígérem gondolatban többször látogatom,
kalandozom újra, hisz oly röpke életem,
reggelente ne legyen rajtam a félelem.

Ily koron év elején, jönnek a jóslatok,
Notredamus mit írt, jövőről, rólunk, rólatok,
nem lesz gyors, sem látványos, ez lassú folyamat,
természet hatalmas, legyőzésére nincs foganat.

Oly változó, rosszra, jóra, ez a taposómalom,
végtelen óceán, hol siklik életem egy csónakon,
révész nincs, a hajót csak magam navigálom,
vitorláit hajtja, felszakadt sóhajtásom.

Horizont, hol óceánba szakad az égbolt,
víz fenékről a magma felbugyborékolt,
nekem ez az egész világ egy ajándékbolt,
de sokszor bent a szívem, ebben toporzékolt.

Erőm hanyatlása, része a nagy munkának,
sajnos volt, hogy beálltam kényszermunkásnak,
tizenhat évesen a mezőre citálnak,
majd kazlat rakattak, mise helyett vasárnap.

Kényszermunkát felváltotta, társadalmi munka,
szenvedtünk mint kiszáradt tómederben unka,
összetartott a falu, hol a szalmát kazlaztuk,
kocsma is bezárt, meg a kutas udvaruk.

Múltba emlékek vesznek, taposom nyákos levelet,
sokszor kacagnék, de csendre int a kegyelet,
mert volt egyszer, egy szorgalmas asztalos legény,
ki tele nagyszerű tervekkel, hol veszett remény.

Van a kő, a kavics, mindkettőt folyam csiszolja,
ám mind kettőt fogva tartja meder iszapja,
élettelen tárgyak, részei anyagi világnak,
értékük sincs annyi, mint búzavirágnak.

Virágokat ápolják szeretik, vázába szedik,
illatoznak, sokszor a sírokra teszik,
majd elhervad, szirmait vesztve eldobják.
a kő marad, állja ahogy szél viharok tépázzák.

-írta-Varga István-Barcs-2021.01.11.