Van egy kis falu, mely szívemnek oly kedves.
Ha rá gondolok, szememen van, hogy könnytől nedves.

Az a táj mindig oly gyönyörű.
Hol fekszik oly szép az a vidék.
Szőlők, erdő, mezők ölelik át,
mint kisgyermek az édesanyát.

Ez a falu az én kis falum, Noszlop.
Mikor közeledek felé, az érzés kimondhatatlan, mit lelkemnek hoztok.

Oly jó volt itt gyermeknek lenni, benne felcseperedni.
Bejárni minden zugát,
ismerni minden embert, utcát.

Tudni a sok forrást, mik határában hűsítő vizet adtak,
emberek, állatok szomjasak nem maradtak.
Járni a közeli erdőket, rétet, patakot.
Kiket szeretek, de sokan vannak ott!

Hisz itthon vagyok!
Ez a kis falu nékem a minden!
Gyökereim ki nem tépi semmi, hogy bármi is elsodorjon innen.

Dolgoztam földeken, szőlőben sokat, tejcsarnokba tejet hordtam, vagy az erdőn kóboroltam.

Boldog voltam!

Itt tanultam meg soha fel nem adni, s embernek maradni, becsülni a munkát.

Kezet nyújtani, akkor is, ha baj van,
majd máskor neked nyújtják, ezt tanultam hajdan.

Itt lettem ember.

Ezért örök hála nektek,
s kis falumnak, mely e világon számomra a legszebb.

TM