A szónok hazudik, a celeb meg gagyog,
de nem szédíthetnek már furfangos szelek,
a régi maradok, vagyok, aki vagyok,
szívom magamba a hajnali fényeket.

Sötét, lepergő spirál, alacsony mérce,
a trágár közbeszéd sértő, és nagyon fáj,
lassan nem férek bele az összképbe,
szerteszéled most a kolompos birkanyáj.

Sziszeg a szószilánk, a fejem kapkodom,
talán káromkodni, ordítani kellene,
közben zongorán, hárfán, öreg gitáron
megszólal bennem a dallam, a lágy zene.

Meggörbedve, fogyva, kissé már fogatlan,
hátamon dél keresztje, észak fényében
gyönyörködöm, kutatok fagyos moszatban,
vágyam kevés, emberi, nem telhetetlen.

Már a csontom is sajog, és lazul a hús,
izom, de nem fekszem elfeledve, holtan,
még felzeng a szólam, az édesbús virtus,
mondtam, amit mondtam, voltam, aki voltam.

Végtelen homokja ha felissza vérem,
és majd rám omlanak a terek és egek,
a nektárt, a mérgeket magamnak mérem,
még akkor is a semmivel feleselek.

2014. 11. 23.