M. I.

Vadszőlő levelén csorog most a vér,
ősszel a bánatom mindig visszatér.
Feledni akarok üszkös romokat
ölelj magához tétova gondolat.
Én a Teremtésnek naiv csodája
akár magányosan, vagy egy csordába
verődve, letérdelek, imádkozom,
hiába gomolyog felettem a korom.
A napsugár, mint megalázott szolga
szökik félszegen a szürke mennyboltra.
Az ember alámerül önmagába,
a világ titkait elébe tárja.
Átúszik hozzám egy méla hattyúpár
a vizeken, a tópartom nem sivár.
A fény már bennem muzsikál, dalol,
egy zenekar játszik dicshimnuszt valahol.
Mert több van az égen, több van a földön,
mint amit a szem lát, a ködöt legyőzöm.
Nehéz most a lélek, fürgék a sorok,
a vadszőlőről az én vérem csorog.

2014. okt. 15.