Minden házban található egy vacak óra, amit már senki sem használ, csak porosodik valahol a konyhaszekrény mélyén. Nekünk is volt egy ilyen, vagyis inkább öreganyámnak.

Egykor talán nagy becsben volt a régi jószág, de akkor amikor ez a történet szól, mindenki megfeledkezett róla. Senki sem nézett számlapjára, hogy vajon mennyi az idő?

Akkor tájt én még aprócska fiúcska voltam és nagyon szerettem a szekrényekben kutakodni.

Egy unalmas téli délután is, amikor nagyszüleimre bíztak, ezzel voltam elfoglalva. Egészen belebújtam öreganyám szekrényébe, ahol számtalan ócskaság rejtőzött. Talán még kisördög is. Öreganyám gyakran ijesztgetett vele, mondván majd a kisördög megfogja a fülemet, ha nem hagyom abba a keresgélést.

Bizonyára most is mondhatta, de nem figyeltem rá. Valósággal belefeledkeztem a kincsek keresésébe.

Amint ott túrtam – fúrtam, váratlanul a kezem ügyébe került valami.

Izgatottan húztam ki a szekrény sötét homályából és meglepődve láttam, hogy egy régi óra.

Mindjárt öreganyámhoz rohantam vele és kérleltem:

– Nagymama, tessék nekem adni ezt az órát!

– Minek ez neked? Már semmire se jó. Ki kell dobni. Még a Szűcs órás sem képes megjavítani (ő volt falunk órása és fia Péter a játszópajtásom). Add csak ide, holnap kidobom a szemétbe!

– Jaj, csak azt ne! – visítottam – Nekem kell ez az óra.

Addig – addig könyörögtem, amíg öreganyám szíve megenyhült és beleegyezett, hogy ez a vacak óra az enyém legyen.

Boldogan vittem haza kincsemet. Még éjjelre is az ágyam mellé tettem. Igaz az öreg jószág már nem működött, nem mérte az időt, mint egykoron. Mégis nekem akkor a legkedvesebb játékszerem lett.

Amint sötét lett a szobában, váratlanul furcsa zajt hallottam. Olyan volt, mintha valamilyen tárgy megmozdult volna. Eleinte nem is igen törődtem vele. A zaj akár kintről is jöhetett volna. Álmos voltam, és aludni akartam. Már – már elaludtam, amikor újból hallottam a zajt és utána mindjárt valaki megszólított:

– Segítsél, kérlek!

Ijedten ugrottam fel az ágyból és villanyt gyújtottam.

– Jaj, csak ezt ne! – kiáltotta az ismeretlen hang. – Ha villanyt gyújtasz, akkor nem beszélhetek.

Kicsit bizalmatlanul, nem tudva, mi vár rám, lekapcsoltam a lámpát, és vártam a fejleményeket.

Nem kellett sokáig várni. Az ismeretlen hang újból megszólalt és most már kicsit barátságosabb volt.

– Ugye segítesz?

– Ki vagy? Ki beszél hozzám?

– Én vagyok a vacak óra, amit öreganyád ajándékozott neked.

– Te vagy a vacak óra? – csodálkoztam el. – Tudsz beszélni?

– Kivételes esetekben igen – válaszolta most már magabiztosan.

– Miben kellene segítenem? – kérdeztem, de még mindig a beszélő óra hatása alatt voltam. Azt sem tudtam, ébren vagyok vagy csak az egészet álmodom.

Nem sok idő maradt gondolkozásra. Az óra folytatta:

– Segítsél nekem, hogy eljuthassak az órák országába!

– Az meg hol van? – ültem fel az ágyamban érdeklődve.

– Ez lenne a te feladatod. Ki kellene nyomozni, hol van ez az ország. Sajnos én csak annyit tudok, hogy valahol létezik és minden óra vágya az, hogy eljusson ide. Ugye segítesz? Nagyon, nagyon kérlek, segítsd megtalálni az órák országát!

Nem tudtam, mit válaszoljak erre a kérdésre. Engem is izgatott, hogy vajon merre lehet és hogy egyáltalán létezik-e egy ilyen ország. Azt hiszem ezért, nem utasítottam vissza a kérését és megígértem a vacak órámnak, hogy segítek.

De mindez csak másnap reggel következhetett be. Álmos voltam és az álom egy – kettőre elnyomott, és úgy aludtam mint a bunda.

Amikor felébredtem azonnal az órát kerestem és eszembe jutott ígéretem.

Reggeli után neki is láttam, hogy megkeressem merrefelé kell elindulnunk, ha az órák országába akarunk eljutni.

A baromfiudvaron kapirgált édesanyám harcias kakasa a Gyuri. Akkor is éppen a föld alól egy kövér gilisztát cibált kifelé, amikor hozzáléptem és megkérdeztem:

– Gyuri kakas, merrefelé kell elindulni, ha az órák országába akarunk eljutni?

A tyúkok királya mérgesen végigmért és a csőrében lógó gilisztával rám kiáltott:

– Nem látod te gyerek, hogy most nem érek rá? Fontosabb dolgom is van, mint ilyen ostobaságokon gondolkodjam. Menj el innen, de azonnal, mert beléd csípek!

Jobbnak láttam a dolgot odébbállni. Gyuri kakas nem szokott sokat tétovázni, ha valakire megharagszik, akkor annak az ülepébe csíp, de úgy hogy az még napok múltával is meglátszik.

Kicsit őgyelegtem a baromfiudvaron és tanácstalanul nézegettem körül, hogy kihez kellene fordulnom, amikor a kerítés mellett megláttam a gúnárt. Ő bizonyára tudja – gondoltam és neki is előadtam a kérésemet.

A gúnár barátságosabb volt, mint Gyuri kakas. Totyogott jobbra, totyogott balra, sőt még egyet gágintott is megértően, de segíteni nem tudott. Még sohasem hallott az órák országáról.

Nagyon elkeseredtem. Még a végén szegény, vacak órának nem tudok segíteni, és nem juthat el álmai földjére.

Már majdnem visszamentem a házba, hogy elmondjam a szomorú hírt, amikor a jóságos tyúkanyó, aki körül legalább egy tucat kicsi, sárga csibe futkosott, magához intett szárnyával:

– Gyere csak ide te gyerek! Tudom, hogyan juthattok el az órák országába.

– Igazán? – vidultam fel. – Mondd gyorsan, drága tyúkanyó!

– Ha jól tudom, van neked egy Peti nevű barátod, kinek édesapja órásmester.

– Így igaz – mondtam izgatottan, de nem tudtam, mi fog ebből kisülni.

– Akkor rendjén van – folytatta tyúkanyó. – Először is meg kell keresnetek azt a kulcsot, amely nyitja az odavezető kaput.

– De ezt hol találjuk meg? – kérdeztem ijedten, mert attól tartottam, hogy ez nem lesz valami könnyű feladat.

– Menj el Peti barátodhoz, és kérd meg édesapját, hogy játszhassatok a sok kidobásra váró ócskaság között az órásműhelyben. Ott megleled a kulcsot, amivel kinyithatod a kaput.

– A kaput, hogyan találom meg? – néztem rémültem tyúkanyóra.

– Jaj, ezt majdnem el felejtettem, amikor már a kezedben lesz a kulcs, szaladj haza és az előszobátokban lévő nagy ingaóra ajtajába illeszd bele. A többit már te is meglátod. Járj szerencsével! – mondta tyúkanyó és maga alá gyűjtötte az elkóricált kiscsibéket.

Rohantam Peti barátomhoz. Nem volt nehéz rábeszélni, hogy játszunk az órásműhelyben. Édesapja sem ellenezte. Legalább szem előtt voltunk.

Előkerült a hatalmas faláda, amiben ott porosodtak a kidobásra váró ócskaságok. Kitűnően lehetett játszani velük. Különböző dolgokat építhettünk belőlük és ha szerencsénk volt, akkor némelyik ketyere el is indult. De most főleg engem a kulcs érdekelt. Egy kis keresgélés után meg is találtam. Boldogan szorongattam a markomban, és amikor alkalmasnak láttam az időt elkértem:

– Szűcs bácsi, legyen szíves nekem adni ezt a kulcsot!

– Minek ez neked? Hiszen nem tudod, melyik zárt nyitja.

– Csak úgy megtetszett – füllentettem.

– Nem bánom, viheted. Úgy sem jó semmire. Maholnap minden szándékom rendet rakni és kihajítani, amire nincs szükségem.

Megvan a kulcs – lelkendeztem. Most már semmi sem akadályozhat meg, hogy a vacak óra kívánsága teljesüljön.

Még egy kicsit játszottam Peti barátommal, majd hazasiettem.

– Nézd itt a kulcs! – mutattam fel a vacak órának a becses tárgyat, aki először nem tudta, mit akarok vele. Ugyanis semmit sem tudott, mit végeztem, hogy eljusson az órák országába.

Amikor elmagyaráztam neki, miről van szó, nagyon megörült. Majd kiugrott lemez házából. Egészen megfiatalodott meghallván, hogy elérkezett az indulás ideje.

Kezembe fogtam az öreganyámtól kapott vacak órát és az előszobába mentem vele, ahol a nagy ingaóra méltóságteljesen tiktakolt. Csodálkozva nézett ránk, hogy mit is akarunk vele? Miért illesztem ajtajába a rozsdás kulcsot, de egy kis idő elteltével rájött és egy negyedet elütve mondta:

– Á, kolléga már értem, a fiúcska segítségével kinyitják az órák országába vezető kaput. Sok szerencsét és jó utat! Remélem egyszer én is eljutok oda.

Úgy gondoltam, hogy a vacak óra engem is magával visz, de amikor kinyílt a kapu búcsúzkodni kezdett tőlem:

– Köszönöm, drága barátom, hogy segítettél. Soha nem fogom elfelejtelek el. Mindenkinek elmesélem, milyen jóravaló fiúcska vagy. Sajnálom, te nem jöhetsz velem. Ide csak az órák mehetnek. De amikor majd életed során egy órára nézel, hogy mennyi az idő, tudd meg, gondolatban mindig veled leszek. Az idő végtelen és aki életében jót cselekedett barátjával, azok találkozni fognak az idő óceánjának a másik partján.

A vacak óra felemelkedett a kezemből és eltűnt az órák országába vezető fényes kapuban.

Sokáig néztem a nagy ingaórát, amelyben lassan elhalványult a kapu és én egyedül maradtam.

Pár nap múlva, amikor öreganyám megkérdezte, hol a vacak óra, igazából semmit sem tudtam felelni. Csak hebegtem – dadogtam. Mire ő legyintett egyet a kezével, és mondta:

-Tudtam, hogy egy – két nap és megunod, de mire is lenne jó egy ilyen semmirevaló tárgy. Gyere inkább segíts, kimegyünk a kertbe babot szedni!