Egyszer, amikor Szegeden a Szőke Tisza partján sétáltam magamban, egy kicsi manó ugrott elém.

–Hová, hová, fiatalúr? – kérdezte harsány hangon.

Nagyon meglepődtem, alig jött ki szó a számon. Még sohasem láttam manót. Először azt hittem, hogy káprázik a szemem.

–Na, mi lesz? Kérdeztem valamit – sürgetett.

–Csak úgy sétálgatok – válaszoltam meglepetésemből felocsúdva. – Szeretek sétálgatni itt a Tisza partján.

–Hékás, az nem úgy van ám, hogy te itt sétálgatsz. Tudod-e, hová tévedtél? – akadékosodott tovább a manó. – Megsértetted a manók királyának a birodalmát. Engedély nélkül léptél be a vár területére. Ezért most bűnhődnöd kell, ha tetszik, ha nem.

–Milyen várról beszélsz, kisember? – csattantam fel nevetve. – Hol itt a vár? Nem látom sehol. Nézd csak, mindenhol szép modern házak vannak errefelé. Nincs itt semmiféle vár.

–Pedig van, ha mondom – erősködött a kicsi manó. – Mindjárt bebizonyítom neked, úgyis a manók királya elé kell vezetnem téged, hogy fenséges urunk megmondja, mi lesz a büntetésed.

Majd megütött a guta ezeket hallván. Még arra is gondoltam, én hibbantam meg, és képzelődöm.

Nem sok időm maradt a gondolkodásra. A manó mormolt valamit a bajsza alatt. Talán valami varázsszó lehetett. Nem telt bele néhány másodperc a Tisza vize hatalmas hullámokat vetett, és a környék titokzatos morgást hallottam, mint amikor távolban dörög az ég. Mindez rövid ideig tartott. Az ég elsötétült, és ha hiszitek, ha nem a vízből egy csodálatos kacsalábon forgó, soktornyú vár emelkedett ki.

Nem bírtam megszólalni. Azt hittem, csak álmodom az egészet.

Körülnéztem, és akkor vettem észre, hogy a környék is megváltozott. Eltűntek a modern házak, autók, meg minden. Mintha egy másik világba kerültem volna. Valójában ez is történt. A manók országában voltam. Csak a Tisza volt a régi, az segített némileg tájékozódni.

–Mi lesz most? – kérdeztem a manótól. Bevallom most már kicsit féltem.

Ha ez lehetséges, akkor bármi megtörténhet.

A manó szigorúan rám nézett, és pirinyó ujjával intett, hogy kövessem.

Elindultunk a vár felé, ami annyira forgott, hogy majdnem beleszédültem nézésébe.

–Hogyan jutunk be a várba? – kérdeztem kíváncsian.

–Ez legyen az én gondom – mondta a manó és zsebéből elővett egy aranytallért. Hosszasan célzott, majd egy határozott mozdulattal a kacsalábhoz vágta.

A vár nyikorogva, csikorogva megállt. Hozzánk lévő ablakon azonnal kinézett a manók királya.

–Kiállította meg a kacsalábon forgó váramat? - kérdezte fejét kidugva az ablakon.

–Fenséges királyom, hűséges szolgája Pirinyó volt a tettes. Ez a fiatalúr, fenséges királyom vára környékén ólálkodott. Nem tudom, milyen szándékkal? Jobbnak láttam idehozni, hogy fenséged ítélkezzen róla – mondta a manó, s várta ura feleletét.

–Jól tetted, Pirinyó. Újabban sok, gyanús idegen kószál a környéken. Mindjárt megvizsgálom, a helyeztet. Addig is vessétek tömlöcbe az idegent – adta ki a parancsot a katonáinak.

Nem tudom meddig raboskodtam a vár alatti fogda sötét tömlöcébe. Talán három több nap is eltelhetett, mire újból a manók királya elé vittek.

A király éppen a koronáját igazgatta a fején, amikor beléptem a trónterembe. Le kellett térdelnem és úgy hallgatni az ítéletet.

–Bűnösnek találtunk. Engedély nélkül kószáltál a váram környékén – mondta a manók királya.

Tiltakozni akartam, de őrzőim csöndre intettek. Ezek után a király dörgedelmes hangon folytatta:

–Büntetésed az lesz, hogy leánykámra, Manócskára vigyázol három éjjel, három nap. Ha jól végzed dolgodat, akkor visszamehetsz a te világodba. De, ha bármi gond adódig, ha csak Manócska egyetlen hajszála is meggörbül, halálok halálával halsz meg.

Furcsálltam ezt az ítéletet. Sokkal rosszabbra számítottam. Például, hogy elküldenek követ bányászni vagy valamelyik távoli tengeren leszek gályarab.

Mosolyogva vettem tudomásul az ítéletet. Úgy gondoltam egy kicsinyke manólányra gyerekjáték lesz vigyázni.

Sajnos tévednem kellett, mert ez a csöppnyi leányka egy igazi rosszcsont manó volt. Állandóan azon morfondírozott, hogyan tudna nekem borsot törni az orrom alá. Az még csak hagyján, hogy bújócskát játszott velem. Amikor csak tehette eltűnt a szemem elől. Alig bírtam megtalálni a hatalmas várban. Egész nap lótottam – futottam. Szünet nélkül kiabáltam: „Manócska, hol vagy?”, a várban lévő manók jót is nevettek rajtam. De azért az már nekem is sok volt, amikor bezárt egy szobába és azt kiáltotta be a kulcslyukon, hogy világgá megy. És ami a legijesztőbb volt el is indult. Azt sem tudtam, mit tegyek? Ha a manók királya erről tudomást szerez, fejemet veteti.

Fogalmam sem volt, hogyan tudnék a szobából kiszabadulni. Az ablakokon is vastag, erős rácsok voltak, s amint már mondtam a nagy tölgyfa ajtó kulcsra volt zárva.

Hiába kiabáltam, ha hallottak is a kis gonosz manók nem segítettek, sőt az ajtó résein jól kivehetően beszűrődtek, ahogy kacarásztak rajtam. Bizonyára nem ez volt az első eset, hogy valaki így járt.

Magamba roskadva álltam a nyitott ablaknál, és néztem, ahogy Manócska néhány vásott manókölyökkel eltűnt a közeli erdőben a szemem elől.

Ez akkor nekem a halálos ítéletemet jelentette. Minden percben rettegve vártam, hogy a katonák visznek a vesztőhelyre.

Nagyon szomorú voltam. Egy könnycsepp a szememből az ablak párkányára hullott.

Váratlanul egy fehér galamb jelent meg, rászállt a rács vasára, majd turbékoló hangon mondta:

–Ha nekem adod a könnycseppedet, segítek rajtad.

–Vidd csak, galambocska! – mondtam keserű hangon. – Nekem már mindegy. Nincs ember, aki ki tudna szabadítani engem innen.

–Ha ember nem is, de én igen – válaszolta magabiztosan, és ez némi reményt adott nekem. – Tegyél mindent utasításom szerint, és akkor szabad leszel, sőt segítek megkeresni Manócskát is.

–Mit tegyek?

–Először is mondd utánam háromszor jó hangosan! „Kukurbu.”

Mit tehettem mást, ha ki akarok szabadulni, jó hangosan elismételtem: „Kukurbu, kukurbu, kukurbu.”

Lássatok csodát abban a pillanatban én is fehér galambbá változtam. Így már könnyű szerrel kifértem a rácson, és a fehér galambot követve repültünk az erdő felé, ahol eltűnt a szemem elől Manócska.

Nem kellett sokáig repülnünk, hamar megláttuk a manók királyának kislányát a vásott manókölykök társaságában. Egy nagy vadrózsabokor tövében nevetgéltek rajtam.

–Na, várjatok csak, mindjárt ellátom a bajotok! –akartam közéjük repülni.

Szerencsémre a jóságos fehér galamb visszatartott.

–Ne feledd, te még mindig galamb vagy! A vásott manókölykök elkapnak és kitekerik a nyakadat.

–Akkor, mit tegyek?

–Először változz vissza emberré! Mondd újból háromszor: „Kukurbu.”

Igazat kellett adnom a fehér galambnak, emberként könnyebben visszavihetem Manócskát apjához.

Nosza, mindjárt mondtam is háromszor a varázsszót, ami visszaváltoztatott.

Látnotok kellett volna a királykisasszony arcocskáját, amikor  váratlanul megjelentem előtte. Akkorát sikított, hogy az erdő összes állata szétszaladt a világ négy égtája felé, a vásott manókölykökkel együtt.

Egyedül maradtam Manócskával, aki, amikor ezt látván pityeregni kezdett.

–Ne itasd könnyeiddel az egereket, kicsi leányka! – mondtam neki. – Inkább siessünk vissza a várba! Bizonyára édesapád már tűvé tett érted mindent.

Ekkor Manócska még jobban sírni kezdett.

–Jaj, te legény, csak el ne áruld édesapámnak, hogy világgá akartam menni a vásott manókölykökkel, mert akkor büntetésül kilencvenkilenc évig varangyos békáként kell élnem!

–Rendben – feleltem.

–De akkor, mit mondasz neki? – érdeklődött kíváncsian.

–Majd azt mondom édesapádnak, sétáltunk egyet az erdőben, de ha a továbbiakban nem fogadsz szót nekem, nem tartom a számat. Felkészülhetsz rá, hogy kilencvenkilenc évig varangyos békáként fogsz kuruttyolni valamelyik útszéli árokparton.

A kicsi manó lány kénytelen volt megígérni, hogy jó lesz.

Éppen jókor érkeztünk, apja már kerestette leánykáját.

–Ti meg hol voltatok? – kérdezte.

–Fenséges királyom, elmentünk az erdőbe sétálni. Manócska még sohasem látott őzikét. Gondoltam meglesünk egyet, de sajnos nem sikerült. Ennek ellenére nagyon jól éreztük magunkat. Ugye Manócska?

–Igen. Köszönöm ennek a legénynek ezt a szép kirándulást, édesapám. Nagyon szép volt minden. Szeretném, ha egyszer te is velem jönnél – mondta a kicsi manó lány. – Képzeld édesapám őzikét nem láttunk, de én láttam egy fehér galambot, melynek csőrében egy igazgyöngy csillogott.

Örült a király, hogy kislánya megjavult, és jól érezte magát az erdei kirándulás alatt, majd hozzám fordult:

–Még van egy napod a büntetésből, ha ezalatt is ilyen jól mennek a dolgok, akkor nem csak szabadon engedlek, hanem meg is jutalmazlak.

Eljött az utolsó nap. Ugye nem kell mondanom Manócskával nem volt semmi gond. Mint egy kis angyal úgy viselkedett. Olyan jót játszottam vele, hogy még életemben soha. Egész nap nevetésünktől volt hangos a vár. A manók királya is boldog volt. Amikor eljött a búcsúzás ideje, megpróbált kérlelni, hogy maradjak, legyek Manócska játszópajtása.

–Fenséges királyom, szívesen maradnék, de van nekem egy drága édesanyám, aki már bizonyára keres. Nem tudja, hol vagyok. Ezért engedje meg, hogy visszamenjek hozzá!

–Megértelek, fiam – bólogatott megértően. – Menjél csak vissza édesanyádhoz! Ellenben megjutalmazlak valamivel, ahogy ígértem. Ezentúl te bármikor megláthatod váramat, amikor errefelé jársz.

Megköszöntem jóindulatát és elbúcsúztunk. Amilyen gyorsan és könnyen idekerültem, ugyanígy vissza is. Egyszer csak azt vettem észre, megint a szőke Tisza partján vagyok és köröttem minden a régi. Gondoltam kipróbálom, amit a manók királya mondott. Erősen a folyó vízére néztem, és lássatok csodát, megjelent előttem a vár. Ablakából vidáman integetett felém a manók királya és leánykája.

Amikor Szegeden járok, a szőke Tisza partján minden egyes alkalommal meglátogatom őket.  

Látom, nem hiszitek el mesémet. Sebaj, egyszer majd, ha arrafelé jártok ti is próbáljátok ki, hátha sikerül megpillantani a manók királyának a várát.