kislány áll a folyó partján
vízbe lépni fél, még nem mer
vízcsepp csillan meg a lábán
megteszem... mondta ezredszer

de csak állt, a habok hívták
körbeölelték a partot
egyre, s egyre csalogatták
megyek... feladom a harcot

s belépett a fénylő vízbe
kezét ökölbe szorítva
testét fény ölelte körbe
lágyan, hűvösen simítva

csak most érezte igazán
a habok hűs érintését
s a folyómeder legalján
a homok lágy hűvösségét

s ekkorra már bizton tudta
legszebb a víz ölelése
a folyó élővilága
a hullámok lüktetése

már nem félt... ez egy más világ
a csend s nyugalom szigete
egy, tíz, majd ezer karcsapás
a néma magány üteme

az úszás már rutinná vált
sok-sok év telt el azóta
hírnév az örökös társa
s a dobogó felső foka

2025. június 9.