Műkincsben gazdag, pompás a Vatikán,
és már elfárasztott, áhítatos sétám,
felkaptattam egy szürke kis kőtérre,
mert nagyon hiányzott öreg pipám füstje.

Letelepedtem egy eldugott sarokba,
karikát fújtam ámuló galambokra,
egy maláj apáca is felfigyelt rám,
megdöbbenést láttam a szép barna arcán.

„Mit szólna a pápa, meg a sok bíboros,
ilyen szent helyeken a dohányzás tilos,
a svájci testőrség is nemsokára jöhet,
remegnek a tornyok, reszketnek a kövek.”

De nem szólt, csak mosolygott a kis apácám,
elmerengve bámult izzó pipám láttán,
a kőperemen át lenéztünk a térre,
együtt gondoltunk a megértő Istenre.

A füstfelhőm felszállt a büszke kupolára,
huncut réssé szűkült a szeme vágása,
én, a galambok, béke és a maláj lány,
mélyen hallgatott a szigorú Vatikán.

Uram, nézd el gyengeségem, a vétkem,
 ennyi maradt nékem így túl a hetvenen,
lehet, találkozunk nem is oly sokára,
ígérem, a mennyben nem gyújtok pipámra.

20017. szeptember 20..