Próbáltam elolvasni Jókai Mire megvénülünk című regényét, de igen hamar feladtam. Nincs türelmem hozzá. Pedig mennyire szerettem olvasni. Megszámolhatatlan évig könyvtárba jártam olvasni valóért. És gyűjtöttem a könyveket. Sokat. Azt gondoltam, ha majd idősebb leszek, mindet elolvasom. De hogyan tegyem, ha folyton elcsavarog a gondolatom?

         Mi történt velem, mire megvénültem? Egész életemben keményen dolgoztam, hogy minden meglegyen. Lakás, autó, nyaraló, kertes ház, tengerpart. Nagyjából ebben a sorrendben.

         Azt kell látnom, ezek csak anyagi javak. Nekem már nem fontosak . Azt gondolom, jó hogy vannak, de szükségem nincsen rájuk. Túl nagy a ház! Arra a kis lakásra gondolok, ott a nyolcadikon, ahol olyan boldog voltam. Hogy felcserélném e a kettőt? Nos, habozás nélkül.

         Mennyire vágytam a kertre! És most úgy érzem, túl nagy! Kifog rajtam, nem győzöm munkával. És bár sok gyümölcsfát ültettünk belé, amelyek már szépen teremnek is, mégis azt érzem, nem tudom megfelelően gondozni őket. Metszeni, permetezni, a gyümölcsöt leszedni, minden munka fárasztó, és egyre nehezebb.

         Tegnap egész nap tüzeltem, és még nincs vége! Pedig bedagadt a bokám rendesen, a metszőolló használatától fáj a csuklóm, kézfejem. Estére valamiféle karó, beleállt a derekamba! Nehéz beszállni a jakuzzis kádba, de muszáj, mert ez segíti gémberedett izmaimat lazítani.

         Anyám! Én nem ilyen lovat akartam! Azt gondoltam, majd papókámmal eldolgozgatunk, pihengetünk, olvasgatunk, netán utazgatunk a világban. Naív az ember, amíg fiatal. Azt hisszük, az idősek már igénytelenek, de mi majd ezen változtatunk. Amikor pedig odaérünk, - mint most például én, - most látom csak igazán, mennyire nehéz.

         Elmehetnék Amerikába! Nem is akárhova, egyenest Kaliforniába. Mindenki megtámogatna az utazásba, feltennének a repülőre, mint egy csomagot, csak menjek. Az agyam még rá is áll, de már fizikálisan nem érzek erőt hozzá.
         Mi ez ahhoz képest, hogy kerítést kellene festeni! Itt állok a megoldandó problémák tömkelegével, és én nem bírok megbírkózni velük. Sok a virágom. Legalább a felét el kellene ajándékozni valakinek. Jön a húsvét, megint nagytakarítani kellene.
         És, hamarosan kezdődik a fűnyírás! Laci pedig nem mondta meg, hogy meghal, tavasztól rá már ne számítsak!
         Mire megvénülünk, mindent megszerzünk. Hiány nincsen semmiben, egyszerre csak kiderül, semmi sem fontos már.

Kicsinyke vigaszom: kertemben az ősszel ültetett Rázga Pál vértanufám csodálatosan fakasztja rügyeit... Majd csak lesz valahogy.