Január van. Furcsa az idei tél. Egyik nap ragyogón süt a Nap, majd másnap dideregve megyünk az utcán. Sokan panaszkodunk, szidjuk ezt a fura időjárást. Nyafogunk, hol a lanyha tél, hol a hó és fagy miatt.

Álljunk meg egy pillanatra és tekintsünk vissza sok – sok évtizeddel előtti télre, ott a messzi orosz pusztaságban, a Don kanyarulatánál szolgálatot teljesítő magyar bakákra.

Az volt ám csak kegyetlen tél. A fagy megdermesztett mindent. Az embere keze odafagyott a fegyverhez. Mégsem lehetett meghátrálni, bemenekülni a meleg házba. Nappalokat, éjszakákat töltötték hideg lövészárkokban sokáig csak reménykedve, hogy valami csoda által megúszhatják azt, aminek el kellett jönnie. Valamit éreztek, sok jel utalt arra, hogy hamarosan itt történni fog valami. Ennek ellenére még a legelőrelátóbbak sem gondolták vagy tudták elképzelni, ami akkor azon a téli hajnaltájt történt a Donnál.

Mintha az ég szakadt volna le. Ezer ágyú, löveg hörgött okádva magából a halált, majd nemsokára megindult a muszka semmit sem kímélve. Bakáink megpróbálták hősiesen felvenni velük a harcot. Volt sok sikeres ellentámadás, magukat nem kímélve védték állásaikat. Sokszor puszta kézzel szálltak szemben a hömpölygő orosz áradattal. Hiába áldozták életüket, nyomorodtak meg piros vérüket hullatva a fehér hóra, a túlerő felülkerekedett, és nem maradt más, mint végelláthatatlan sorokban menekülni a lenyugvó, sápadt napsugarak után.

Most nincs szándékomban bűnösöket keresni. Ennek nincs itt a helye. Csupán csak emlékezni akartam, letérdelni képzeletbeli sírjaik elé és elrebegni egy rövid imát.

Kérlek, Ti is tegyétek ezt! Ők voltak a mi modernkori hőseink. Görögök ódákat zengtek volna róluk és égig érő obeliszkekkel örökítenék meg neveiket.

Higgyétek el, ezek a magyar bakák nem kívánnak tőlünk ily fényes megemlékezést. Ott fent a magas égben már akkor is boldogok, ha látják, hogy nem felejtettük el őket, s emléküket mindörökre a szívünkbe zártuk.