/Eszembe juttatja Apámat,
ki éppen igy zihált, mert
haldoklott épp, nem muzsikált./

Az aluljáró népe
elhallgatott, s az öreg
ezernyi dallamot,
sikolyt varázsolt elő,
döbbenten állt ott
a megnémult tömeg,
s falhoz lapult a csend.
Minő varázslat!
Megáll a józan ész!

Egyszer csak vége,
elfárad a zenész,
elhal a muzsika,
hangszere megpihen,
ismét zaj lett
úrrá a helyszínen.
Megindul a tömeg,
hömpölyög a nép.
A vén koldus feláll,
s elrakja hangszerét,
lyukas zsebébe rejti.

/és nem felejti, 
hogy egyszer régen, 
csillagos éjszakán, 
egy szép lány
ablaka alatt szerelmes
melódiákat játszott rajta,
de a lány őt nem akarta./

Kalapjában pár garas,
ennyi lett a jussa,
egy felesre tán elég, 
hogy vén torkát lemossa.
Elindul tántorogva,
magában motyogva.
Zsebében ott lapul
szájharmonikája.
Egyetlen hűséges,
jó öreg barátja.