Nehézkes léptekkel tolná maga előtt
Az éjszaka ordító rút gyötrelmeit.
De vén arca már, mit az éj fagya beszőtt,
Csak fájdalmát tükrözi és keserveit.

Felnéz most az égre könnyező szemekkel,
Melyek gyémántként hullnak a szűz hóra le:
„Tépd szét – üvölti – árva koldustestemet!
Nem lesz vetett ágyam, oh, ma se…”

És mintha most egy égi hang szólítaná,
Ki meghallgatta kínos könyörgéseit;
Alászállt az égből, zendítve bús dalát,
És énekel fájót, de mégis mennyeit.

„Ha’! – kapja föl fejét e gyilkos éjjelen. –
Ki szólít, mi szólít, hívnak tán engemet?
Vagy talán gyötörten mennyeknek képzelem
E puszta tájat, hol üldöz s vág fergeteg?”

Felállt most meredten, nem kérdett semmi mást.
Kezében görcsös bot, s ahogy jött oly sután,
– Törékeny testébe élete hálni jár –
Dacolva viharral indult a hang után.

Szeme hogy látni vélt, fényt látott bájosat:
Csöpp gyertyák szórták szét pislogó fényjelük.
Templom állt elől – mit látott már oly sokat –,
Hol népek zengetik mennyei énekük.

Belül lép nyikorgó ajtaján, meghajol…
A kályha fénye is csábítón hívogat.
Leül szép csöndesen, többé már nem zajol,
Kezében nyűtt süveg… Szent hitet így fogad.

Áldott az imádság, lelkében fény derül,
Vén testét éltető melegség járja át.
Elfáradt élete álomba szenderül
Karácsony éjjelén… nem hallva végszavát…

Süvít az álnok szél, mint ki ölni készül,
Gyilkos pengéje az ember húsába vág.
De ő már nem érzi, szolgálva cselédül:
Elment s már dicsér egy mennyei új hazát…

Arcára rezdületlen csöndes álom ült,
Mit nem szégyellt végül mosollyal rakni meg.
Egy vágy volt csupán, ma éjjel teljesült:
Jó meleg szobában, csöndesen halni meg…

Rácz Endre ©
2017 12. 26. Szerep