Ma az iskola előtti terjedelmes park sétányát beborította egy hatalmas pepita szőnyeg, melyeket a diákok egyenruhája szőtt be, imitt-amott a hatalmas gesztenyefák árnyéka mintákat rajzolt a maradék kavicsos területekre.
  Az izgatott morajláson kívül csak a szívem lüktetése volt hangosabb, ahogyan közelítettem a hatalmas, barna bejárati kapu felé, úgy éreztem, megyek össze, tuti zsugorodom, egyre csak zakatolóbbá vált szívem dobogása, kezeimet szorosan magamhoz szorítottam, egyikben egy négyjegyű függvénytáblázatot gyűrtem, a másik kezemben egy félliteres ásványvízzel küzdöttem. Nem, nem láthatják, mennyire izgulok, Istenem, bár túl lehettem volna már ezen! A portás hölgy határozott "Jó napot!"-tal állított meg, s feltételezte rólam, hogy én egy tanár vagyok.
- Melyik teremben tetszik vizsgáztatni? - kérdezte.
- Á... dehogy! Én is vizsgázni jöttem! - suttogtam, s most csak az osztálytermet keresem - érdeklődtem serényen, lesütött szemmel. Mire a hölgy komoran kitessékelt a többi várakozó diák közé.
- Nem lehet belépni a terembe, csak 30-kor! - közölte már pökhendien.
  Lehajtott fejjel, mosollyal az arcomon egy halk "Köszönöm'"-mel kifordultam az ajtón, majd beálltam a tömegbe. Próbáltam észrevétlenül lapítani, miközben érdeklődve nézegettem az épület repedéseire, s csodáltam meg a téglák között lehulló vakolatot, amelyekből már előbújt néhány borostyán, vagy mit tudom én, milyen zöld.
  22…, 24…, 26…, 28..., ah, sosem lesz már 30.
  S egyszerre megindult a tömeg, tódultunk befelé, mintha az életünk múlna rajta, itt már nem számított, hogy szinte mindenki a gyermekem lehetett volna, némely kétszer is, de én csak türelmesen lépdeltem előre, fel a lépcsőn, többeket magam elé engedve, mert én nem siettem annyira. Fú, csak meg kellett volna nézni még egyszer a számtani sorozatokat is, kattogott az agyam a vészesen közelgő teremajtóig. Az a bizonyos torkomban lévő gombóc akkorára nőtt, hogy köhögni kezdtem, na még ez is, gyorsan kortyolni kezdtem a mentes vizemet, miközben vadul kotorásztam a táskámban egy negró után.
- Múlj már el! - mormogtam, nem akarom, hogy észre vegyenek!
  Megvan a negró, nyugi, eközben megtaláltam a helyemet is, a borítékok már szépen sorakoztak mindenki asztalán, egy tájékoztató lappal párosítva. Pont középen van a helyem, miért pont középen?
   Apró termetem ellenére alig bírtam magam bepréselni a padba, nem hiszem el, kényelmetlen, a lábam nem tudtam keresztbe tenni, nem volt akkora hely, kellett nekem szoknyában jönni, gondoltam, de most már mindegy. A tanár úr megkezdte a tájékoztatást, mindenkit szeretettel köszöntött, majd pontban 9-kor kiosztotta az első feladatlapot, és jó munkát kívánt. Izgatottan körmöltük a nevünket minden lap tetejére, hú, remélem olvasható, talán értékelik, hogy olvasható is, nem, nem húzok vonalat az őre, szépen pöttyözök, mert az úgy jó!
  Első feladat, számok halmaza... pipa. Remélem, a többit is tudni fogom, na gyerünk, s ahogy lapoztam, egyre nehezebb és nehezebb feladatok tárultak elém, és egyre jobban fáradni kezdett az agyam… letelt a 45 perc…
- Tollakat letenni - hangzott el!
Ó, jaj, vissza akartam térni még ahhoz a feladathoz, melynek a megoldóképletét nagy nehezen megtaláltam a függvénytáblázat elején, gyorsan odavakarom a képletet, de letelt az idő… csak lesz fél pont… reménykedtem, de már ki is osztották a második kört. Azta! Ehhez az agyam már nagyon lusta volt. Ittam egy-két kortyot a vizemből, mert rendesen éreztem, hogy az agyállományom odatapadt a koponyámhoz, miközben arra koncentráltam, nehogy leöntsem magam, annyira remegett a kezem, még jó, hogy kitalálták ezt a pöcköt, ami nem engedi el a kupakot az üvegtől lecsavarás után, mert különben azt matattam volna az asztal alatt, ahogyan egyre messzebb gurul tőlem a földön.
  Megy az idő... pff… melyikkel kezdjem... jesszus, nem is értem a kérdést, á, meg van gráfok, pöttyök, élek, oldalak, csúcsok, hát én is csúcs vagyok, hogy itt ülök öreg fejjel és középszintű matek érettségit írok…

- De jobb később, mint soha!