Tovább lépve emlékeimben,
A befejezés jár már az eszemben.
Hogyan tegyem meg a végszót,
S kedveset mit szólhatnék?

Tanulságot levonva, vagy talán tovább haladva?
Szeretnék kedves emlék lenni,
Másokban sebet nem ejtve tenni.
Olyan jó lenne örülni, a végszót kimondva,
S a tollat letenni.

Hiába ne szólna a szám,
A keserűt, megédesítse témám.
Emlékeim ne csak szavak legyenek,
Megsárgult  papíron,  mint légypiszok, ne legyek.

Akarok emlék lenni, de nem csak egy a sok közül,
Megriadt kép vagy „halk” mosoly,
Elnéző folt, mi csak maszatol.
Emlék akarok lenni, de tényleg.

Szóljon, mint egy ének, kis dalom.
Dalom, amelyet én nem hallhatom.
Dal lehet valakinek, ki e kevéstől elmereng,
S velem együtt szárnyal a képzelet.

Emlékezve sóhajom száll, tovatűnik fellegeken.
Szárnyalnék, repülnék, mint sas madár,
S fellegek, hegyek felett, emlékezem,
Hegycsúcsok ormára ülve, nézek le, le a mélybe.

Merengő képzeletvilágom, s száguldó,
„Deres paripám” testesíti meg, e világ lehulló fátyolát,
Melynek áttetsző ködén át a valóság zuhan rám.
Ébredőt fúj a hajnal, rám leheli, nem tovább…

A mába nézz, a holnap még nincs kész,
A múlt már tovaszállt, felkapta megrakott batyuját.
S mivel kitartottál, jutalma, mint egy jól megrakott,
Gyümölcsökkel teli kosár.

Miből csemegézhetsz kedvedre,
De a hulladékot ne tedd a zsebedbe.
Hasznosítsd a tudás „fáját”, ne növeld  a mások kárát.
Kedves emlék hadd legyek, ne „vesézzetek” ha lehet.
Mert létezem, ezért megosztom ezt mind Veled.