Égen éji a palást,
telihold arcán a ránc
egyre mélyül, búskomor,
fátyolfelhőt elsodor.
 
Disszonáns a szél dala,
vésztjóslón szól dallama.
Ág és bokor hajladoz',
lámpa fénye árnyat hoz.
 
Távolról vasparipa
füttye foszlányaiba
éket ver a síri csend,
mozdul a föld, szinte reng.

Sok lóerő tombolva,
nyomulva azt gondolja,
állomást ha eléri,
nem lesz több menettérti.
 
"Sínen sikló kerekek
repítenek sebesen,
meg nem állíthat senki!"
Nagyot téved,- nem sejti.
 
"Nyílt pályámon szabadon
loholok e szakaszon.
Füttyöm mindig elárul,
hozzám szegődött társul.
 
Rendre megelőz engem,
utam bárhol vezessen.
Teljes gőzzel utána!"
S a sötétben nem látja,
 
vár rá egy ifjú leány
az éjszaka derekán.
Dermedt lelke elkékült,
átszállásra felkészült.
 
Sikonganak a sínek,
szikrát szórva intenek,
mit tervezel, jaj ne tedd!
s fékeznék a kereket.
 
Bénult a perc... Lét nem fáj.
Csillagösvény pora száll,
és az égi paripán,
tovaszáguld a leány.
 

   In Memoram B.B.