Egy este, épp mikor bealkonyult,
Szememre különös álom borult:
A Teremtő arca felém fordult,
Hangja szunnyadó lelkembe tolult:

“Várok a jelre, csak hívj és megyek,
Ígérem, örökké veled leszek,
Csak kérj, és én egyből segítelek,
Hisz’ magammal egynek tekintelek.

Várok a napra, hogy elmondhassam,
Ha nem láttál is, én veled voltam,
Lélekben mindig a kezed fogtam,
Esténként homlokod megcsókoltam.

Várok a percre, hogy társam legyél,
Életről-halálról nekem mesélj,
Ígéretet már csak nekem tegyél,
A szemem, a fülem, a hangom legyél.

Várok a percre, hogy szívvel fogadj,
Lásd meg magadban alkotásomat,
Elhidd a szívbéli szándékomat,
Hogy te légy a földön a legboldogabb…”

Álmomból kábultan ébredtem én
Ezüstös holdvilág éjközepén,
Szívem még fürdött a Nap melegén,
Szavait sohasem felejteném…