Drága Múzsámnak

Az állomáson állt, sínek felé nézett,
elindult a leány, komótosan lépett.
Állát felemeli, az órára pillant,
szája szegletében halvány mosoly csillan.

Kissé bosszús, sóhajt, - még csak ennyit mutat?
Csapdában az idő, nem talál kiutat?
Szinte ólomlábon vánszorognak percek,
több órának tűnik, olyan lassan telnek.

Mikor érkezik már? Hiszen alig várom!
Lángra lobban testem, érintését vágyom.
Máglyaként izzik, ég, az eget nyaldossa,
szikraesőt ropog, sistereg táncolva!

Gonosz fukar a sors, kimér minden órát,
szerető szíveket ő soha sem  szolgált!
Hirtelen elszalad, fel sem fogtad, itt van,
szemed kápráztatja, oly gyorsan elillan!

Nő a feszültsége, emlékszik egy dalra,
ott bent szólna talán, még is tisztán hallja.
Test is társul hozzá kit ismerősnek vél,
mintha csak egy nevet suttogna már a szél.

Ó a titkos kedves nem rég még véle volt,
lágyan duruzsolva, és negédesen szolt
Mikor utoljára a nevét kiejtve
keblére szorítja, kacagva, nevetve!

Csillagos köntösben érkezik tetten ér,
betakar szelíden, ringat a csendes éj.
Sötét lidérceket kékségével oldja,
felhőpaplant borít a kíváncsi holdra.

Elrejt jótékonyan, elcsitul minden hang,
messze horizontján üstökösként suhan.
Majd alá hull, zuhan, mennydörög, rést hasít,
elűz rémálmokat, lelkeket szabadít!

Begördül a vonat, dülöngél, nyikorog,
mozdulatlanná vál a kerék sem forog.
A lány feleszmél végre, pislog hitetlenül,
Ölelő karok közt mély mámorba merül.